Kedves olvasóim!
Szóval eddig tartott a nagy idő hiányom? Nem igazán. Egyszerűen csak ma ráértem volt néhány szabad pillanatom és be tudtam fejezni ezt a részt. Nem szeretnék most kisregényt írni, azt megkaptátok az előbb. Most csak ide teszem a részt és reménykedem, hogy ti is meglesztek vele elégedve, úgy ahogy én is megvagyok. Komolyan, ezzel a résszel nagyjából ki vagyok békülve.:)
xoxo
HeartBreaker
16. rész -Havazás
Blair Black
December 21
Bárcsak mindennel elégedett lennék. Őszintén? Minden annyira egyszerűen alakult.Megszűntek a fura, bizarr álmaim a fiúról aki menekül. Derek eltűnt a színről. Drew és én jól kijöttünk. Nem tudom, hogy mi is van közöttünk de még nem érzem elérkezettnek az időt arra, hogy ezt feszegessem. Sok, sőt rengeteg időt töltünk a másikkal és ez jobb emberré tett engem. Drew miatt még többet olvasok, olyasmiket amiket előtte a kezembe sem vettem volna. Minden áldott nap hozzátesz valamit a személyiségemhez. Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt. Ha két ember ennyire összemelegszik mint mi ketten óhatatlanul is átvesznek dolgokat a másiktól. Csak remélni tudom, hogy Drew nem az ügyetlenségemet vagy éppen a feledékenységemet vette át tőlem. Egy ilyen kétbalkezes emberből mint én egy is elég ezen a Földön.
- Tudod - kezdett bele halkan, a kabátja zsebébe temetve puha tenyerét. - többet kellene ide járnunk.
Mosolygott. Őszintén és szívből. Ezzel a mosollyal még mindig, közel három hónap után sem tudtam betelni. Gyönyörű arca ellazult és csak merengett a távolba ahol a a nap első, kissé erőtlen sugarai most törtek maguknak utat. Decemberhez képest szép időnk volt. Ma még nem havazott, így úgy gondoltuk ez egy remek alkalom a sétára.
- Persze, hátha kitöröm a nyakamat. - forgattam a szememet, de nekem is jó kedvem volt.
- Panaszkodom majd az égieknél, hogy ügyetlen egy teremtést sóztak rám. - nevetve átkarolta a vállamat és magához húzott.- Nem fázol? - mormogta, miközben ajkát a homlokomra szorította egy puha, gyengéd puszira.
- Nem tudom, kérdezd meg az égieket.- finoman oldalba bökte az ujjammal.
Szerettük ezt csinálni. Jobban mondva ez volt a lételemünk. Együtt lógtunk, nevettünk és beszélgettünk, rengeteget. Néha elgondolkozom, hogy mit nem tudhat még róla. Olyankor rájövök, hogy ha van is ilyen dolog, akkor nem számít. Mellette nem kell, hogy minden részemet közszemlére tegyem. Tudta a ki nem mondott dolgokat is és látta a szememben ha valamiről még nem álltam készen beszélni.
- Drew - kezdtem bele komolyan néhány szótlanul megtett lépés után.- Félsz? - igyekeztem valamit leolvasni az arcáról. Ez nem volt túl könnyű. Tökéletes vonásait előre szegezte és amíg én azon fáradoztam, hogy rájöjjek mire is gondol , ő ennek az ellenkezőjére törekedett. Próbálta előlem elzárni mind azt ami a fejében van és csak azt látta, hogy lássam amit szerinte látnom kell.
- Nem. - lassan, robotszerűen felém fordult. Az arcán még mindig egy felfelé görbülő vonal pihent, de már csöppet sem tűnt annyira gondtalannak.- Nincs mitől félnem. Betöltök egy újabb évet az életemben. Nem olyan nagy dolog.
- De te is tudod, hogy ez más.- dacosan néztem rá fel, nem hagytam annyiban a dolgot.- A levél miatt.
- A levél miatt amit az őrült exem küldött? - szemöldöke magasra szaladt, az ég felé meredezett. - Ne is haragudj Blair de bolond lennék aggódni. - rántott vállat. Csak az az átkozott hamis mosoly tűnt volna el az arcáról! De nem. Egy percre sem komorodott el.
- Az exed küldte aki az égieknek dolgozik és aki arra szólít fel, hogy jelenj meg. Ez azért igen nagy dolog.- most már kifejezetten dühös voltam. Nem akartam veszekedni. Végtére is csak a barátja vagyok és nem szólhatok bele az életébe, de akkor is aggódtam érte. Még ha ő nem is aggódott saját magáért.
- Nem is tudom Blair. - lehalkult a hangja, mintha egy kissé beletörődött volna, hogy igazam van.- Nem akarok félni érted? Ez csak egy találkozás. Valószínűleg túl sokáig elkerültem a figyelmüket. Túl sokáig nem voltam színen és most itt az ideje, hogy engem is számításba vegyenek, ha szükség lenne rám.
- Szükség? Mégis mire? - hisztérikus voltam. Minden szó ami elhagyta a számat hisztérikusan és magasan csengett. De tehettem én erről? Pánikoltam, most már hivatalosan is.- Te leszel az új kis nem is tudom, mondjuk titkár fent? Ne nevettess!
- Tudod ez egy olyan világ amit még én sem értek, nem várom el tőled, hogy te értsd. - megállt,a hó már nem ropogott a talpa alatt, így úgy éreztem hülyén venné ki magát, ha én tovább mennék. Pedig szükségem lett volna rá. Valamire ami mechanikusan lefoglal ha már az agyam százfelé kavarog.
- Drew, nem vagyok bolond oké? Ha elmondod, hogy mire készüljek fel, akkor talán van is időm elfogadni.- a szemem szúrt és tudtam, hogy nem leszek képes megállni sírás nélkül, ha ez az értelmetlen vita tovább fokozódik.
- Rendben Blair. Őszinte leszek. - belefáradt a ködösítésbe, ahogy én is abba,hogy megfejtsem a félszavait. Mind a ketten elfáradtunk. - Nem tudom, hogy mi vár rám. Meglátjuk oké? Remélem, hogy tényleg csak annyi, amire én is számítok.
- Igen, igazad lehet.- sóhajtottam fel.- Visszamegyünk a házba? Innék egy forrócsokit és gondolom neked is jól esne.- megtöröltem kesztyűs kezemmel az óhatatlanul is kibuggyant kósza könnycseppeket.
- Blair... - megindult felém a keze, de én arrébb toltam.
- Ne, Drew! - nehezen jöttek a szavak a számra, de már kész voltam, hogy kimondjam.- Jól leszek. Komolyan... jól leszek.- két kisebb szipogás között igyekeztem biztosítani őt arról, hogy minden oké velem.- Én csak... - felpislogtam az égre, hátha elmúlik az óriási gombóc ami a torkomban keletkezett .- Fontos vagy nekem oké? Nem akarom, hogy elmenj, aztán soha ne gyere vissza. Az nem lenne fair, velem, velünk szemben.
- Igen, az határozottan nem lenne fair, - egy pillanatra megállt, mint aki ízlelgeti a következő szavakat.- velünk szemben. Kettőnkkel.
~ * ~
Ajánlott zene: Christina Perri - A Thousand Years
Hát ezért nem voltam én elégedett. Féltem, hogy elveszítek valakit aki már túlságosan hozzám nőtt. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az amit Drew iránt érzek talán soha nem lesz viszonzott. Olyan nők után mint Fate nem is várhatnám el tőle, hogy lealacsonyodjon az én szintemre. Ettől eltekintve minden nap egy kicsit fontosabb lett nekem. Szerettem a humorát, azt ahogy nevet, vagy ahogy rajtam nevet mert valami ostobaságot csináltam. Imádtam, hogy velem van és, hogy része az életemnek. A nap bármely szakaszában képesek voltunk a másikkal lenni. Lopva sok időt töltöttünk a másikkal. Sokkal többet mint azt a környezetünk vagy mi magunk érzékeltük volna.
- Szóval - körbe pillantott a nappaliban. Ó, igen. Ezt is nagyon szerettem. Mikor a házban van, nálunk, minden annyira más. A kis szoba mintha megtelne élettel és ragyogna. Nekem legalábbis mindenképpen így tűnt. - Ha jól értem anyukád itt hagyott egy csomó holmit, hogy díszítsd fel a házat karácsony előtt, de te még hozzá sem kezdtél. Milyen nő vagy te Blair Cassandra Black? - felháborodott arcát egy párnával próbáltam eltorzítani amit nemes egyszerűséggel hozzávágtam.
- Elfoglalt. Minden gondolatomat egy őrült angyali ivadék köti le. - grimaszosan néztem vele szemben, mire elnevette magát.
- Jól van, sajnálom, hogy ennyire lekötlek. - hátrálni kezdett én pedig nem értettem mire is készül egészen addig amíg a kabátjáért nem nyúlt.- Ebben az esetben és akár...
- Te akár le is ülhetsz a seggedre! - felpattantam és csípőre vágtam a kezemet.- Nem viccelek, Bieber! - egyik kezemet előre emeletem mutatóujjammal nemet intettem, majd a kanapéra mutattam.- Ülj le! Most!
- Ezek a nők. - kuncogva közelebb jött hozzám.- Kidíszítjük a házat?
- Igen. Persze ha csak van kedved.- már az én testtartásom sem volt olyan merev. Gyengéd mosollyal néztem fel rá.- Nem szükséges, hogy az én feledékenységemet te hozd rendbe.
- Örömmel segítek neked ha végre hozod azt a forrócsokit.- kuncogva elment mellettem én pedig a konyhába igyekeztem.
Nem helyes amit csinálunk. Egyáltalán nem az. Viszont kinek van joga eldönteni ebben az esetben, hogy mit tegyünk? Kizárólag nekünk és amíg mi úgy érezzük ez az ismerkedés nem ártalmas addig nincs okom újabb agybajt kapni. Nem igaz?
Csak álltam a konyhában és figyeltem, ahogy a poharakba kiöntött forrócsoki körbe-körbe forog a mikróban. Nem túl eredeti, de nincs kedvem jobban megerőltetni magamat most, mint , hogy beteszek valamit melegedni. Egyébként sem vagyok konyhai zseni. Bár azért nem halnék éhen ha magamra lennék utalva, de annyira azért nem merülök bele.
Szerettem volna ma este csak önmagam lenni. Szerettem volna, ha Drew is csak egy normális srác akinek nincsenek gondjai, aki nem cipeli a terhet. És aki legfőképpen nem érzi magát kívülállónak ezen a világon. Boldoggá akartam tenni őt. Mert mi értelme az életünknek, ha nem csalunk mosolyt azoknak az arcára akiket szeretünk? Ha nem látjuk őket önfeledten boldognak azért mert mellettük vagyunk? Megmondom én : semmi. Akkor lehetünk teljesen egészek ha elmondhatjuk magunkról, hogy egyszer az életben levetkőztük az emberi mivoltunkból fakadó önzőséget és csak a másik boldogságára összpontosítottunk.
Nem tudom, hogy ez nekem ma este mennyire sikerült. De amikor kimentem Drew dalolászva éppen a műfenyőt állította be a sarokba, a kandalló mellé. Felém fordult, kisfiúsan elmosolyodott. Akkor és ott úgy éreztem soha többé nem kell egyedül lennem a világban. Furcsa ez az élet. Soha nem tudhatjuk,hogy éppen kivel hoz minket össze. Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy kitesz majd igazán boldoggá minket. Hiszen néhány hónapja még azt sem gondoltam volna magamról, hogy újra őszintén fogok mosolyogni. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy majd pont Drew tesz igazán boldoggá.
- Gyors voltál.- jegyezte meg miközben felém lépett. Kivette az egyik kezemből az idétlen, mikulásos bögrét és beleivott, aztán letette a kis asztalra.- Köszönöm. Nagyon... érdekes a mintája.- jegyezte meg némi csibészes mosollyal az arcán.
- Azt hiszem hétévesen csináltam anyának.- gondolkoztam el.- Hát, ha ez vigasztal azóta sem fejlődött túl sokat a kézügyességem.
- Ó, igen. - felemelte újra, maga elé tatva szemlélte.- Most, hogy így mondod igazán művészi, absztrakt forma.
- Na mert te biztos valami Picasso vagy, mi? - vigyorogtam fel rá. Egyre közelebb jött. A léptei lassúak, elnyújtottak voltak. Nem volt köztünk már így sem nagy a távolság de ő ezt folyamatosan csak csökkentette.
Éreztem ahogy a pulzusom megugrik egyet, miközben karja a derekamra vándorolt. Már egy hajszál sem fért volna el abban a levegővételnyi helyben amit meghagyott közöttünk. Egyenesen a szemembe nézett, úgy tűnt nem akar gondolkozni. Én sem tettem.
- Blair, én mindenben profi vagyok.- vigyorgott miközben az ajkaimat vizslatta.
- Igazán? Bizonyítsd be.- nem akartam, hogy remegjen a hangom, de ez a nyavajás cserben hagyott.
- Örömmel.
És megtörtént. A hó lassan hullott az ablak előtt miközben a szoba élesen kontrasztban állt a környezettel. A kandallóban ropogott a tűz, de nekem nem ettől volt igazán melegem. Lehelete az arcomat csiklandozta. Még utoljára a szemembe nézett, de nem voltak kételyek már egyikőnk számára sem. Nem féltünk attól, hogy a másik vajon akarja-e. Mert biztosak voltunk az érzésekben.Puha ajka az enyémre vándorolt. Megszűnt a világ. Leginkább úgy tudnám ezt jellemezni, mintha egy csövön keresztül látnék mindent amiben csak mi ketten létezünk.
- Elfoglalt. Minden gondolatomat egy őrült angyali ivadék köti le. - grimaszosan néztem vele szemben, mire elnevette magát.
- Jól van, sajnálom, hogy ennyire lekötlek. - hátrálni kezdett én pedig nem értettem mire is készül egészen addig amíg a kabátjáért nem nyúlt.- Ebben az esetben és akár...
- Te akár le is ülhetsz a seggedre! - felpattantam és csípőre vágtam a kezemet.- Nem viccelek, Bieber! - egyik kezemet előre emeletem mutatóujjammal nemet intettem, majd a kanapéra mutattam.- Ülj le! Most!
- Ezek a nők. - kuncogva közelebb jött hozzám.- Kidíszítjük a házat?
- Igen. Persze ha csak van kedved.- már az én testtartásom sem volt olyan merev. Gyengéd mosollyal néztem fel rá.- Nem szükséges, hogy az én feledékenységemet te hozd rendbe.
- Örömmel segítek neked ha végre hozod azt a forrócsokit.- kuncogva elment mellettem én pedig a konyhába igyekeztem.
Nem helyes amit csinálunk. Egyáltalán nem az. Viszont kinek van joga eldönteni ebben az esetben, hogy mit tegyünk? Kizárólag nekünk és amíg mi úgy érezzük ez az ismerkedés nem ártalmas addig nincs okom újabb agybajt kapni. Nem igaz?
Csak álltam a konyhában és figyeltem, ahogy a poharakba kiöntött forrócsoki körbe-körbe forog a mikróban. Nem túl eredeti, de nincs kedvem jobban megerőltetni magamat most, mint , hogy beteszek valamit melegedni. Egyébként sem vagyok konyhai zseni. Bár azért nem halnék éhen ha magamra lennék utalva, de annyira azért nem merülök bele.
Szerettem volna ma este csak önmagam lenni. Szerettem volna, ha Drew is csak egy normális srác akinek nincsenek gondjai, aki nem cipeli a terhet. És aki legfőképpen nem érzi magát kívülállónak ezen a világon. Boldoggá akartam tenni őt. Mert mi értelme az életünknek, ha nem csalunk mosolyt azoknak az arcára akiket szeretünk? Ha nem látjuk őket önfeledten boldognak azért mert mellettük vagyunk? Megmondom én : semmi. Akkor lehetünk teljesen egészek ha elmondhatjuk magunkról, hogy egyszer az életben levetkőztük az emberi mivoltunkból fakadó önzőséget és csak a másik boldogságára összpontosítottunk.
Nem tudom, hogy ez nekem ma este mennyire sikerült. De amikor kimentem Drew dalolászva éppen a műfenyőt állította be a sarokba, a kandalló mellé. Felém fordult, kisfiúsan elmosolyodott. Akkor és ott úgy éreztem soha többé nem kell egyedül lennem a világban. Furcsa ez az élet. Soha nem tudhatjuk,hogy éppen kivel hoz minket össze. Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy kitesz majd igazán boldoggá minket. Hiszen néhány hónapja még azt sem gondoltam volna magamról, hogy újra őszintén fogok mosolyogni. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy majd pont Drew tesz igazán boldoggá.
- Gyors voltál.- jegyezte meg miközben felém lépett. Kivette az egyik kezemből az idétlen, mikulásos bögrét és beleivott, aztán letette a kis asztalra.- Köszönöm. Nagyon... érdekes a mintája.- jegyezte meg némi csibészes mosollyal az arcán.
- Azt hiszem hétévesen csináltam anyának.- gondolkoztam el.- Hát, ha ez vigasztal azóta sem fejlődött túl sokat a kézügyességem.
- Ó, igen. - felemelte újra, maga elé tatva szemlélte.- Most, hogy így mondod igazán művészi, absztrakt forma.
- Na mert te biztos valami Picasso vagy, mi? - vigyorogtam fel rá. Egyre közelebb jött. A léptei lassúak, elnyújtottak voltak. Nem volt köztünk már így sem nagy a távolság de ő ezt folyamatosan csak csökkentette.
Éreztem ahogy a pulzusom megugrik egyet, miközben karja a derekamra vándorolt. Már egy hajszál sem fért volna el abban a levegővételnyi helyben amit meghagyott közöttünk. Egyenesen a szemembe nézett, úgy tűnt nem akar gondolkozni. Én sem tettem.
- Blair, én mindenben profi vagyok.- vigyorgott miközben az ajkaimat vizslatta.
- Igazán? Bizonyítsd be.- nem akartam, hogy remegjen a hangom, de ez a nyavajás cserben hagyott.
- Örömmel.
És megtörtént. A hó lassan hullott az ablak előtt miközben a szoba élesen kontrasztban állt a környezettel. A kandallóban ropogott a tűz, de nekem nem ettől volt igazán melegem. Lehelete az arcomat csiklandozta. Még utoljára a szemembe nézett, de nem voltak kételyek már egyikőnk számára sem. Nem féltünk attól, hogy a másik vajon akarja-e. Mert biztosak voltunk az érzésekben.Puha ajka az enyémre vándorolt. Megszűnt a világ. Leginkább úgy tudnám ezt jellemezni, mintha egy csövön keresztül látnék mindent amiben csak mi ketten létezünk.
Lassan de céltudatosan vette birtokba a testemet. Szabad kezével az arcomra simított, miközben én a hajában találtam utat ujjaimnak. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy a hasamban lévő pillangó eltűnjenek, hogy a fejemben lévő buta gondolatok visszatérjenek. Élvezni akartam, semmi mást. Ez pedig eddig eléggé jól sikerült, hisz úgy mozogtunk együtt, mintha örökké ezt tettük volna, mintha nem most csinálnánk ezt először.
