15.rész - Fogságban

Sziasztok!

Nem szeretnék most nagyon sokat dumálni, mert úgy sem az érdekel titeket. ( :D ) Hosszú időszakon vagyok most túl. Végre lezárult a történelmi verseny, a ballagás.Most már csak az anyáknapja és az osztálykirándulás van. Na meg az angol vizsga de hagyjuk is mert csak idegesítem magamat. Viszont vigasztal a tudat, hogy hamarosan vége. Alig várom, hogy úgy írjak ide nektek, hogy csak erre kell koncentrálnom.

Köszönöm a kedves szavakat a kommentben. Nagyon nagyon jól estek. Ami még fantasztikus érzés az a 13.000 látogató! Az előző résznél jött össze a 12 ezer. Most pedig egy újabb ezressel bővült a dolog. Fantasztikusak vagytok!

Igyekeztem hosszú részt írni. Talán nem ez lett az eddigi legizgalmasabb rész, de közeledünk a fináléhoz.;-)

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

 

15.rész. Fogságban

Derek Bieber

Óvatosan nyitogattam ólomnehéz szemhéjaimat. A testem elnehezedett a kőkemény padlón. Lassan tértem magamhoz. Minden mozdulat fizikai fájdalmat okozott,így nem mertem csak úgy felülni. Zúgott a fejem és biztosra veszem, hogy a hányingerem sem véletlen jelentkezett.
Mázli, hogy kimerült voltam és nem voltam túlzottan a legjobb passzban. Lehet, hogy másképpen nem is vészeltem volna ezt túl. Ugyan az állóképességem gyengébb ha a bennem terjengő Erőt használom, mégis jobban jártam. Hogy miért? Mert így nincs bennem annyi lélekjelenlét, hogy gondolkozzam és érezzek. Nem akarok érezni. Az mindig fájdalommal végződik. Ha boldogok vagyunk és a felhők között lebegünk akkor előbb vagy utóbb szomorúakká válunk. Ha más nem az elmúlás miatt. Mikor szerelembe esünk, tudjuk, hogy mulandó és ami mulandó az fáj is. Így hát mi értelme az érzéseknek? Az a pillanatnyi boldog perc, mely hamar tovaszáll? Nem. Nem éri meg. Legfőképpen számomra nem.
Minden túl fehér volt. A falak amik körül vettek, a ruha amit rám aggattak. Egyhangú és nyomasztó. De bár ez lenne a legnagyobb problémám! Nem kaptam normálisan vizet és ételt. A rácsok fogva tartanak. Úgy érzem magamat mint egy tajtékzó vadállat, vagy esetleg mint egy időzített bomba.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem az az, hogy valamivel eltalálnak, a fájdalom végig fut a gerincemen de olyan erővel, hogy minden arcizmom megrándul. Eközben pedig apám elégedett nézésével kell farkas szemeznem. Csak sajnos nem velem volt elégedett, hanem önmagával.
Talán meg kellene lepődnöm azon, hogy a saját tulajdon apám miatt kerültem rács mögé, de ugyan minek? Soha nem találkoztam vele. Pedig nem vagyok éppen fiatal. Több mint száz éve lett volna felkeresni. Úgy látszik mással foglalkozott. Teljesen személytelen számomra. A felismerésen kívül, hogy a képen ő van, semmi mást nem váltott ki belőlem. Nem akarok hirtelen hozzá tartozni, vagy sírva a vállára borulni. Még mindig ugyan úgy undorodom tőle mint tegnap, vagy mint tegnap előtt, vagy az előtt és az előtt.
Az viszont meglepő, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Minden homályos. A mező, apám és az átkozott fájdalom. Erre emlékszem csak. Semmi más nem maradt meg. Fogalmam sincs, hogy hogyan hoztak ide, vagy miért. Mégis itt vagyok elszigetelve a külvilágtól.
Miért pont én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. A fenébe is! Lehet, hogy egy pöcs vagyok, de ez van. Köpök a szabályaikra. Eddig ez senkit nem zavart. Akkor nem értem miért pont most jött el a bűnhődésem ideje. A legszomorúbb az egészben, hogy a tulajdon apám tette ezt velem, mégsem zavar annyira mint a tény, hogy bezártak. Valahogy olyan távoli számomra. Az egész életemet nélküle éltem le. Nincs miért siránkoznom. Mintha egy idegen tette ezt volna velem. Ugyan annyira utálom ezért.
Hirtelen felindulásból előre vetettem magamat. Nem is tudom, hogy mit képzeltem, de ki kellett jutnom innen. Nem maradhatok itt. Megőrjítenek a rácsok és a gönc ami rajtam van. Két kezem közé fogtam a fémet velem szemben. A dühöm és az elkeseredettségem ott volt a kezemben. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy véget vessek a bezárásnak.
A bőröm mintha égne. A fém lassan izzani kezd a tenyerem alatt. Az izmaim megfeszülnek, az ereim pedig szinte kitörnek a bőröm alól. Forróvá válik a levegő. Valami megváltozik. Érzem, ahogy ismét távozik a testemből a bennem lakozó Erő egy része. Dübörgő pulzusomon kívül nem hallok mást pusztán csak az önön visszafojtott morgásomat.
Ki akartam törni. Egy perccel sem bírok ki többet ebben a hófehér, kivülről makulátlannak tűnő börtönben. Az agyam elhomályosodott. Már nem tudtam tisztán gondolkozni. A bennem rejlő feszültségen át semmi másra nem koncentráltam. Egyetlen cél létezett számomra, az pedig a kijutás, bármilyen áron.
- Fogják le! A fenében is!- az emberek hangja távolinak tűnt. A sötét fátyol, melyet a tudatalattimra eresztettem már túl szorosan simult rám.  Nem létezett idő és tér. Csak a cél. A vágy, a szabadság.
- Uram a 001-es teljesen megvadult.- számok, hangok, érzések. Minden összemosódott bennem. Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni.  Semmi nem kapcsolódott semmihez. Mintha minden apró kis részlet csak úgy lebegne az univerzumban, ok nélkül.

Blair Black
A fojtogató érzés, mely már reggel óta bennem hasogat, nem akart megszűnni. Féltem valamitől. Minden apró kis porcikám reszketett. Viszont fogalmam sincs, hogy mi váltotta ezt ki belőlem. Talán túl sok mindenen mentem keresztül. Lehet, hogy egyszerűen csak kimerültem fizikailag. Ez a jobbik eset. A rosszabbikba bele sem merek gondolni.
- Vigyázz királylány!- egy mély, férfias hang zökkentett ki a gondolat menetemből. Teljesen összerezzentem, annyira váratlanul ért. Felkaptam a fejemet, James , a foci csapat tagja, éppen a fölöttem lévő plakátott aggatta le. Követtem a tekintetemmel, majd beláttam, hogy tényleg jobb lenne arrébb állni.
Már reggel óta a Rózsa Bál utáni maradványokat próbáljuk rendbe rakni. Ehhez egy hadsereg is kevés lenne, nemhogy az a maréknyi diák csapat akik megjelentek ma itt. Gondolom a többiek még részegen fetrengenek oda haza.Ezen nem lepődnék meg. Tegnap mindenki cudar állapotba került. Viszont az, hogy Drew még csak erre sem tolta a képét. Kifejezetten meglepő és valljuk be sértő is számomra. Persze tudtam, hogy nincs köztünk semmi. Mégsem ezt vártam tőle. Egy szót sem hallottam felőle és ez kezd aggasztani.
~ * ~
- Köszönjük a segítséget fiatalok.- mosolygott felénk az angoltanárnő. Végre, két órával később, fáradtan ugyan, de kifelé ballaghatok az iskolából. Ez az egy hátul ütője van a pénteki bálozásnak. Szombaton be kell jönni és takaríthatunk. Borzalmas az egész.
Alice valamiről csacsogott mellettem, de nem voltam képes rá figyelni. Valami más kötötte le az érdeklődésemet. A fekete sport kocsi, melyet már olyan jól ismerek, ott parkolt az iskola előtt. Sötétített ablakain át nem láttam be, de sejtem, hogy kiül a volán mögött.
- ... és akkor megcsókolt. Érted Blair? Ott a házunk előtt.- én igyekeztem. Komolyan oda akartam figyelni barátnőm mondandójára, de képtelen voltam. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy vajon hogy néz ki. Lekötötte minden gondolatomat. Bár ebben semmi meglepő nincs. Reggel óta ezt teszi.
Amikor márt azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet a helyzetem, az élet nevetve megmutatja, hogy tévedtem. Kinyílt a fekete, gyönyörűen tiszta kocsiajtó és kilépett egy még gyönyörűbb lény rajta. Ott állt öt méterre tőlem. Szenvtelenül, magabiztosan nézett a szemembe. A gyomrom folyamatosan liftezett. Azt hiszem az a kevés reggeli amit magamba tuszkoltam most vissza fog köszönni.
Nem lenne szabad valakinek ennyire tökéletesnek lennie! Ezt büntetni kellene. Remegő térdekkel álltam egyik lábamról a másikra. Tudtam, hogy oda kell hozzá mennem. Már a gondolattól is vérvörös lett az arcom. Úgy éreztem, hogy menten megfőlök ebben a hőségben. Az ájulás határán álltam. Ennél többet egészen biztos, hogy nem bírok el.
- Blair.- észre sem vettem, hogy elindult felém. Mire felfogtam a dolgokat már ott állt velem szemben.- Szia Alice.- köszönt a mellettem teljesen sokkoltan bámuló szőkeségnek.
- He...ello.- nyögte ki végül.- Izé. Én most akkor...megyek. Majd beszélünk.- megölelt, szorosan magához húzott, aztán elviharzott. Fantasztikus! A legjobb barátnőm magamra hagy, pont ebben a helyzetben.
- Beszélhetnénk?- piha tenyerét az arcomra simította. Ha volt is bennem napközben bármilyen harag iránta, az most semmivé lett.- Elvinnélek ebédelni ha még nem voltál.- gyengéden beszélt, mintha egy kis gyerekkel szeretné megértetni magát.
- Az nagyon jól hangzik.- nyögtem ki nehezen.- Merre jártál?  Nem hallottam felőled. Reggel óta.- tettem hozzá végül. Nem akartam számon kérni. Isten a tanúm rá, hogy tényleg nem. De ahogy ott álltunk úgy gondoltam, hogy nem bűn megkérdezni ezt az aprócska kis tényt.
- Nem akartam reggel bajt okozni. Anyukádnak biztos nem tetszett volna, ha melletted talál az ágyban.- apró mosollyal nézett le rám, amit igyekeztem viszonozni számára.
Vajon tényleg ennyi van a dologban? Persze nincs okom kételkedni benne. Megosztotta velem élete legnagyobb titkát. Most már mintha valamifajta szövetségesek lennénk. Tudok róla olyat amit más nem és érzem soha nem élnék vele vissza. Remélem ezt ő is tudja. Tudnia kell.
Az élet annyira kiszámíthatatlan. Amíg Los Angelesben éltem mindig vágytam valamire. Hiába volt ott nekem a nyüzsgő nagyváros, amit imádtam ugyan, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Most pedig, ebben az paránnyi kis városban egésznek érzem magamat. Az első időszak nem volt egyszerű. Mindenki olyan furcsán nézett rám. De ma már teljesen elégedett vagyok. Nincs szükségem semmire. Rajta kívül.
Beteges lennék? Megeshet. Viszont nekem elég, hogy én tudom, hogy valami nálam nagyobb vette kezdetét. Nem ismerem ezt az érzést, soha nem találkoztam vele még ez előtt. De az, hogy mellette hevesen ver a szívem, hogy mellette minden színesebb és szebb, nekem bőven elég arra, hogy elégedett legyek.Szóval igen. Kifejezetten elégedett vagyok azzal amit a sors kínált számomra. Én a könyvmoly, csendes lány végre úgy érzem, hogy nem akarok a történetek kitalált, meseszerű világába menekülni, hisz végre a valóság szebb mindennél.

14. rész Életfoszlányok.

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Nos. Mit is kellene mondanom? Ugyan a kommentekért kicsit zabos vagyok, de néhány dolog kiengesztelt. Azért tessék rendesen kommentelni! Nekem is jól esik, ha kapok visszajelzést. Viszont lassan a 60. feliratkozónál járunk és nemsokára elérjük az 12.000-es megtekintést! Ugyan a kinti számláló nem jó, majd teszik ki egy blogger számlálót is. Ami kint van az később került ki és nem olyan régtől számolja. A lényeg az, hogy hálás vagyok!

Sokan kerestek meg egyébként facebookon is vagy ask.fm-en, Rengeteg üzenetet kapok, hogy tetszik nektek a blog és ez nagyon de nagyon jól esik. Örülök, hogy örömöt szerezhetek néhány lopott percre az olvasóimnak. 

Legyetek jók és élvezzétek a tavaszi szünetet! Sajnos én nem tudom. Folyamatosan versenyekre készülök, így fogalmam sincs, hogy mikor jövök legközelebb, de igyekszem!:)

Ui: Egy kissé rövidre sikerültem most. A következő viszont hosszabb lesz, már elkezdtem írni. Remélem azt is tudom minél hamarabb hozni nektek.:)

xoxo HeartBreaker

14.rész Életfoszlányok.

Blair Black.

"- Várj meg! Kérlek! - hangom remeg és kétségbeesett. Nem eshet baja. Nem hagyhatom, hogy baja legyen. Figyelem izmos testét miközben ütemesen szalad előre. Friss illata azonnal körül öleli a természetet. Beveti magát a fák közé, én pedig utána iramodom. Minden lépésnél érzem, hogy nem bírom már tovább. Meztelen talpaimat folyton felsérti valami. Hol egy ág, hol egy tüske, hol pedig egy oda nem illő kő. De nem adom fel. Utol kell érnem őt.
Aztán eltűnik. Sötétség telepedik rám, a fák, a bokrok és a fény ami biztonságot adott vele együtt lesz semmivé. Egyedül állok az ürességben. Kiáltani akarok, a nevén szólítani, hogy idejöjjön és újra rendbe tegyen mindent. De a torkom kiszáradt és egy hang sem jön ki a számon...Semmim sincs."
Az ébredés egyedül él utol. Félig már tudatában vagyok a külvilágnak, de igazán akkor ébredek rá, mikor  megérzem testem hánykolódását és egy nagyobbat dobok magamon az ágy puha takaróján. Zihálva kapkodom a levegőt, a szemhéjam azonnal felpattan. Nem is keresem az egykor még mellettem fekvő fiút. Biztosra veszem, hogy már akkor lelépett mikor anya megjött.
Az álom viszont megrémít. Mindenem vizes. A hajam csapzottan tapad verejtékkel borított arcomra. Úgy érzem magamat mint aki ezer bikával küzdött meg az éjszaka folyamán. Soha nem éreztem még ilyen rettegést. Ami ironikus tekintve a tegnap történteket. Lehetetlen, hogy valami még annál is félelmetesebb legyen.
Miután erőt vettem magamon és lezuhanyoztam rápillantottam a telefonomra. Alice hívott... egy párszor. Tizenegy nem fogadott hívásom van tőle és három SMS-em. Te jó ég! Jobb lesz, ha most azonnal visszahívom.
Egyébként sincsenek túl nagy körmeim de miközben Alicet hívtam azon kaptam magamat, hogy még azt a kicsit is rágni kezdem. Ahogy tudatosult bennem a dolog azonnal elkaptam kezemet a számtól és gondolatban jó nagyot rácsaptam.
- Alice annyira sajnálom, kérlek ne szedd le a fejemet! - kezdtem el azonnal mentegetőzni.
- Blair Black. Az ég áldjon meg! Egyben vagy? Már a mamádnak is telefonáltam.- ettől az aggódó hangtól csak még rosszabbul éreztem magamat. Milyen barát vagyok én?
- Kérlek Alice ne haragudj rám. Annyi hirtelen történt minden. Én csak... találkoztam Drewal.- kezdtem bele félve. Nem tudom mennyi mindent mondhatok el barátnőmnek. Persze egyértelmű, hogy sokat nem, de nem akarok hazudni neki.
- Azt akarod mondani, hogy Drew Bieberrel? Mi a...?!- elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a kék szemű szépséget tátott szájjal a szobájában ülve. - Részleteket!- sipákolta máris. Nevetve eltartottam egy kicsit a telefont a fülemtől.
- Csak dumáltunk. Ennyi az egész.- vagy valami olyasmi.- Nincs túl sok mondanivalóm.
- Megcsókolt? Megölelt? Vagy csak egy kicsit hozzád ért? - a lelkemhez. Azt teljesen megérintette, de nem állok készen ezt elmondani akárkinek is.-  Ne kínozz, Blair! A suli leghelyesebb és legérhetetlenebb srácával lógtál. A vicc az, hogy amúgy észre sem veszi, hogy mennyire oda van érte mindenki.
- Igen. Én is pontosan így gondolom. - feleltem apró mosollyal a számsarkában. Lehunytam a szememet és hátra vetettem magamat az ágyamra.- Azt hiszem... kedvelem.- apró részlet és nagyon távol áll a valóságtól ami ennél jóval több, de egyelőre jobb ha magamban tisztázom a dolgokat. Végtére is még arra sem volt időm, hogy rosszul érezzem magamat. Rossz kislány voltam. Felengedtem egy srácot a szobámba amíg anya nem volt itthon. Vele aludtam, ő meg reggel lelépett. Persze tudom, hogy miért, de ez még nem jelenti azt,hogy nem eshet rosszul a dolog. Ennek ellenére nem tudom magamat kellemetlenül érezni. Semmi olyat nem tettünk amit meg kellene bánnom. Még ha lehetne sem fordítanám vissza ezt az estét. Életem legjobb éjszakája volt.

Derek Bieber

Magam sem tudom, hogy mi kevert ide. Eredetileg semmi másra nem vágytam csak arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kellett pár nyugodt perc. A harc olyan nemes egyszerűséggel ért véget, mint ahogy elkezdődött. Nem bírtam ott maradni. Drew lelécelt a kis csajjal én pedig magam maradtam. Menekülnöm kellett. Hogy mi elől? Nem a kormány kutyái ijesztettek el és nem is a fajtám sötét része, hisz erősebb és sötétebb vagyok bárkinél a Földön.  Magamtól féltem. Az érzésektől amik bennem kavarodtak, a gondolatoktól amik szinte szétrobbantották a fejemet. Érzések. Egyetlen, rövidke kis szó. Mégis annyi mindent hordoz magában. Az emberek többségének az életét ezek határozzák meg. Én viszont  régen töprengtem ennyit rajtuk. Egyszerűen felesleges. Most sem értem magam. Nem válhatok egy olyan érzelgős nyálgéppé mint a testvérem.
Ez az egyetlen olyan eldugott helye a városnak ahol önmagam lehetek. Törhetek, zúzhatok ha éppen úgy tartja kedvem. Vagy tehetem azt is amit most. Csak ülök, lógatom a lábamat és figyelem a természetet. Hallgatom a madarak hamisíthatatlan énekét, a levegőben zúgó rovarok hangját. Minden olyan eleven. Egyedül én nem.
A langyos szellő végig tekergőzött a testemen. Hunyorogva pillantottam az előttem elterülő színkavalkádra, az égbolt hatalmas színpalettája lebegett felettem. Hagyom, hogy a szél a szárnyaimba kapjon. Nem ellenkeztem. Sem erőm nem volt sem kitartásom.
Furcsa, nem várt fordulatot vesznek a fejemben ezerfelé cikázó gondolatok. Drew és az ő kis szív szerelme. A bennem szunnyadó düh valami új, elemi erővel tör rám. Az izmaim megfeszülnek és a rám telepedő nyugalom semmivé foszlik. Hogy mondhatta el az az idióta, hogy mik vagyunk mi? Hogy volt erre képes? Nem csak önmagát sodorta ezzel bajba, hanem a fajtánkat is, beleértve egyaránt engem is.
Nagyot nyelek, előre nyújtom a kezemet és hagyom, hogy az erő, mely bennem tombol, utat találjon magának. A torkomat hangos nyögés hagyja el amint a tenyeremből felszakadó villám eléri az égboltot. Már nem csak én vagyok dühös és nyugtalan. A sötét felhők elűzik a narancssárga fényárban úszó világot előlem. Helyükön a búskomorság marad. Tökéletesen tükröz engem.
Vibrál a levegő a testem körül. Halványan szürkés de annál fényesebb színben körvonalazódom ki. Tudom, hogy a szemeim szinte vérben forognak miközben kinyújtott kezemen minden ér megduzzad. A feszültség csak fokozódik mikor felállok. Nem bírom a tehetetlenséget. Szükségem van a rombolásra különben magamat pusztítom el belülről.
Szárnyaim hatalmas, sötét lepelként emelkednek fölém. Érzem ahogy az energia végig siklik a testemen. Már nem a kezemből vagy egyéb végtagomból tör fel. Egyenesen az energia lakhelyéről, a szívem mellől , távozik a testemből.  Forróvá válik a levegő, de csak egy pillanatra. Egészen addig a röpke percig míg hideg esőt nem zúdítok a tájra. Már nem szól a madarak éneke, sem a rovarok hangja. A mennydörgés dalol nekem.
- Tudod mit? Te ott fent!- ordítom torkom szakadtából miközben vizes hajtincseimen át az égre bámulok.- Cseszd meg! Kurvára cseszd meg! - kiáltom még utoljára. Furcsa érzésem támad. Nem vagyok egyedül. A szárnyaim megremegnek és az erő ami bennem volt semminek tűnik ahhoz képest ami most a hátamba fúródik. Elnyílnak az ajkaim, döbbenten fordulok hátra. Nem vérzek, nem tört el semmim. Mégis olyan fájdalom hasít a bőröm alá, hogy azonnal térdre ereszkedem. Az eső cseppeken át egyetlen arcvonás tükröződik ki, melyet soha nem láttam élőben. Más mint a képeken, de mérget mernék rá venni, hogy nem tévedek és nem is a helyzet okozta sokk beszél belőlem.Apa?!

13. rész. Kibontakozó érzelmek

 Sziasztok kedves olvasóim!

Igyekeztem minél hamarabb jönni hozzátok ez sajnos nehezen ment. Most viszont itt vagyok és ez a lényeg. Nem fogok nyafogni vagy ezer sort írni mert mindjárt mennem kell. A rész most az érzelmekre alapozódik és nem az akcióra. De ilyen is kell.

Legyetek jók. Igyekszem minél előbb jönni. És persze köszönöm a sok szép kommentet. Tudom, hogy válaszolnom kellene rájuk de nem megy. Egyszerűen nincs semmi időm. De amint lesz megteszem!

xoxo HeartBreaker!

13.rész Kibontakozó érzelmek

Drew Bieber

Mi a fene ütött belém? Hogy képzeltem ezt az egészet? Csak úgy elmondom egy lánynak, aki lássuk be a legszebb nő akit eddig láttam több mint száz évem alatt, hogy mi is vagyok én? Aztán hagytam, hogy átmenjen mindazokon amiken átment. A legszomorúbb ebben az egészben mégis az, hogy nem bántam meg. Jó volt elmondani valakinek azt, ami már nagyon régóta nyomja a szívemet. Bízni akartam benne és még az elképzeltnél is felemelőbb érzés  az, hogy meg is tettem. Önzőség ez a részemről? Határozottan. Viszont még sem tudok úgy gondolni magamra mint aki rosszat tett. Ennyi még nekem is jár.
A Nap finoman nyeldeste a bőrünket. Melengetett, és valami reményt hozott magával. Lassan bukott elő a fényes korong a horizonton, felemésztette a sötétséget mely mögöttünk honolt. Új nap kezdődött, valami fajta reményt keltve bennem. Rádöbbentem, hogy bármennyire próbálkozom a józan eszemre hallgatni, nem megy. Szóval arr a következtetésre jutottam, hogy csak élvezem. Nem tudom merre vezet az út , hogy hol a vége és még azt sem sejtem, hogy mi vár rám. Egy valamiben azonban mégis biztos vagyok. Hiába nem ismerem még eléggé a mellettem ülő, gyönyörű lányt, mégis túl sok jót hozott már az életembe néhány rövid nap alatt ahhoz,hogy képes legyek elengedni.
Befordultam a kicsi utcába, miközben a gondolataim százfelé szaladtak. Próbáltam belekapaszkodni valami épgondolatba, de nem igazán akadt ilyesmi.  Minden apró foszlány a fejemben hozzá vezetett. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem mindjárt megőrülök.
- Drew, - lágyan szinte simogatóan hatott rám a hangja. Felé kaptam a szememet, de csak egy pillanatra. Utána természetesen rájöttem, hogy ez nem a legmegfontoltabb lépés, tekintve, hogy az utat kellene néznem.- Be kell jönnöd velem.
- Miért?- rekedt volt a hangom, úgy éreztem levegőhöz sem jutok. A gondolat, hogy vele lehetek összezárva egy házban még a Nap melegénél is kellemesebb és erősebb volt.
- Mert.- felelte egyszerűen.- Kérlek, ne kelljen könyörögnöm. Egyszerűen csak erre van szükségem. Nem hiszem, hogy ez akkora kérdés.- elfordította az arcát, így szinte semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Hosszú haja, melyben a loknik már kilógták magukat előre esett, finoman keretezte a vállát.
- Jó.- rántottam a vállamon mintha a dolog mellékes lenne. Közel sem volt az, de nem akartam, hogy ezt lássa rajtam. Nem tűnhetek sebezhetőnek. - Akkor maradok.- tettem hozzá, hogy egészen biztos lehessen benne.

Miután megérkeztünk tétováztam még egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy Blair miért szeretné, hogy bemenjek. Viszont az a pillantás amit felém vetett , az ahogy esdekelődve a szemembe nézett, bőven elég volt ahhoz, hogy minden aggodalmam elvesszen a semmibe. Tényleg nem hagyhatom, hogy könyörögjön nekem. Annál ő többet érdemel. Én pedig szeretném neki ezt a többet megadni.
- Anyukád mit fog szólni? - kapaszkodtam az utolsó mentőövembe miközben azt figyeltem ahogy az ajtóval babrál. Az a fránya kulcs nem igazán akart a zárba menni. Talán ez egy Isteni jel. Isten... a fene vigye el az egészet, nem tarthatnak távol attól, aki ilyen jó hatással van a kedvemre.
- Anya nincs itthon. Dolgozik.- feszült mosolyt küldött felém én pedig próbáltam ezt viszonozni. Nagyon remélem, hogy sikerült és nem fulladt az egész egy kínos vicsorgásba.
- Akkor rendben van a dolog. Nem szeretném magamra haragítani.
Beléptem a házba, miután Blairnek sikerült kinyitnia az ajtót. Körbe pillantottam a tágas és igazán barátságos nappaliban. Itt semmi nem volt olyan amilyen nálunk. Egyetlen porszem sem telepedett meg a bútorokon és minden makulátlanul tiszta volt. Pontosan olyan, melyet a személyisége megkíván. Nem is lehetne találóbb.
- Gondolom érdekel miért hívtalak magamhoz.- közelebb lépett hozzám. Azonnal megcsapott az a jellegzetes Blair illat, amit sehol máshol nem éreztem még. Most viszont valami mással gabalyodott össze egy lebilincselő harmóniába. Azt hiszem az orgona frissessége és a rózsa szenvedélye találkozott az Ő saját édes illatárjával.
A szívem, mely már így is gyorsan vert,most még teljesebb kapcsolt és azt hiszem ki is hagyott néhány ütemet. Szabálytalanul verte a mellkasomat, már- már olyan hevességgel és erővel, hogy azt hittem kitör a bordáim közül, utat keresve magának. Talán így lett volna  legjobb. Akkor lett volna esély, hogy találkozzon a velem szemben álló lány szívével, és akkor esetleg örökre összekapcsolódhatnak.
- Igen. Már törtem rajta a fejemet, de nem tudok rájönni.- mosolyogva néztem le a nálam alig egy fejjel alacsonyabb nőre. Igyekztem megtartani a nyugodtságomat és nem mutatni mennyire izgulok az miatt, hogy a közelemben van, hogy kettesben vagyunk.
- Akkor inkább megmutatom, ha hagyod.
Azt hittem a dolgok ennél bonyolultabbak és nehezebbek már nem is lehetnek. Egészen addig míg megnem éreztem az érintését. Puha ujjai finoman kapcsolódtak az enyémre, közre fogták őket és szorosan tartották. Ha eddig gyorsan lüktető szívemmel alig bírtam, most azt hiszem inkább meg sem próbálom. Igyekeztem koncentrálni a légzésemre. Gyerünk Drew, menni fog! Be a levegőt, majd ki. Csak lazán és persze természetesen.
- Hagyom.- mi mást mondhattam volna? Neki amúgy sem tudnék az igenen kívül mást kinyögni a kéréseire, legyen az bármilyen őrült dolog is. Azt amire neki szüksége van, teljesíteni akarom.
- Reméltem.- furcsa, titokzatos mosoly játszadozott telt, kívánatos ajkán. Már ezerszer elképzeltem, ahogy a derekára fonom a karjaimat, közel húzom magamhoz és gyengéden, szerelmesen csókolom. Gondolatban milliószor megszereztem, de a valóság ennél jóval komplikáltabb és nehezebb. Vagy talán csak mi magunk nehezítjük a saját előrehaladásunkat. Nem lenne szabad ennyit agyalnunk minden apró kis dolgon. Néha minden jó úgy, ahogy van, egyszer komótosan haladva, máskor pedig sebes vágtában előre törve, de mindig ugyan oda tartva. Felesleges mindig azon kattogni, hogy "mi lenne ha", és " ha másképp csináltam volna". Bárcsak tudnék az ösztöneimre hallgatni. Azokra, melyek hozzá szólítanak és semmiképpen nem azokra melyek ordítoznak velem, hogy egy idióta vagyok és lépjek le. Kavarognak az érzéseim. Sokszor biztos vagyok benne, hogy ez a nő lesz a vesztem és a végzetem. Megmérgezte minden gondolatomat, nem vagyok képes másra gondolni rajta kívül.
Akárcsak Derek. Hallom a fejemben az Ő elmélkedését. Hallom, ahogy gyönyörűnek látja és, ahogy az illata őt is magával ragadja. Felemészt a féltékenység és a bűntudat. Féltékeny vagyok, mert csak magamnak akarom ezt a földi csodát. Azt hiszem végre nekem is kijárna a boldogság, melyben még soha nem volt részem. Ezzel szemben pedig ott a bűntudatom. Nem azért, mert ennyire birtoklóak a vágyaim. Hanem azért, mert Blairnek találkoznia kellett Derekkel. Végzetes hiba volt és soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Derek maga az Isten csapása. Ennek az ártatlan teremtésnek pedig soha nem lett volna szabad megismernie.
Mire észbe kaptam már egyáltalán nem a nappaliban ácsorogtunk. Haladtam előre, miközben azt sem tudtam hova lépek. Csak őt láttam magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig jól is van így. Már egészen hozzászoktam a "sötétséghez", melyet ő keltett bennem. Beszűkült a látásom és rajta kívül nem igazán érdekelt más.
Felértünk az emeletre. Láttam rajta, hogy zavarban, ettől pedig mosolyognom kellett. Annyira édes volt, ahogy az arca két oldalán apró kis pír jelent meg. Nem tudom mikor találtam utoljára valamit ennyire mókásnak. De valahogy kedvem lett volna vigyorogni.
- Szóval, ez az én szentélyem. Érezd magad megtisztelve mert eddig még egyetlen fiú sem lépte át a küszöbömet.- magam sem tudom, hogy ez normális-e, de valamilyen megnyugvás költözött belém. Örültem, hogy én lehetek az első aki belép a szobájába. Ez önzőség a részemről és elég gyerekes is. Viszont igaz.
- Ez nem túl nagy dolog tekintve, hogy két hónapja laksz itt.- csipkelődtem játékosan egy apró grimasszal az arcomon.
- Jól van már. Te semminek nem tudsz örülni?- játékosan durcás arcot vágott. Felfújta az arcát, keresztbe fonta mellei előtt két karját és még mintha dobbantott is volna a lábával. Mint egy öt éves, úgy nézett ki. Nekem mégis csodálatos volt.
- De. Neked különösen.- talán hiba volt ezt így kijelenteni, de úgy éreztem ebből már semmi bajom nem lehet. Azok után amiken együtt keresztül mentünk. Ez már gyerekjáték.- Sokszor megmosolyogtatsz. Olyan esetlen és vicces vagy, hogy az már aranyos.- vigyorogtam felé.
- Cseszd meg! - azt hiszem ez volt eddig a legdurvább káromkodás amit tőle hallottam. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Így hát meg sem próbáltam, amiért Blair úgy érezte kötelessége "megnevelni", ezért diplomatikusan vállba vert. Nem éppen gyengéden. Van erő a csajban.
~ * ~
Nem tudom, hogy miért vagy, hogy hogyan kerültünk ide. Csak annyit tudok, hogy Blair ágyán fekszünk egymás mellett, de ügyelünk, hogy ne érjünk a másikhoz. Nincs ebben semmi hátsószándék. Sem az én részemről, sem az övéről. Egyszerűen csak tudom,hogy fél és nem hagyhatom pont most magára. Ő is tudja. Nem is akart elengedni én pedig megint egy borzalmas alak voltam és hagytam, hogy magánál tartson.
Viszont nem maradok sokáig. A szobát bearanyozó napsugarak, a mellettem fekvő szépség elnehezedő pillái jelzik számomra, hogy már így is túl sokáig elidőztem egy olyan közegben, melyben nem lenne szabad. Nincs maradásom. Túl sok veszéllyel és bánattal járnék a számára. Ezt pedig nem hagyhatom.
Mennem kell. Nem csak úgy egyszerűen mennem. El kell tűnnöm. Neki is jobb lesz és... nem. Nekem nem lesz jobb csak egyszerűbb. Reménykednem kell benne, hogy túl tudok rajta lépni bármennyire nehéz is a dolog. Elfelejteni soha nem fogom. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Egy ilyen érzésen nem lehet csak úgy átugrani. Magunk mögött hagyhatjuk, de egészen elfelejteni soha nem leszünk képesek. Még nekem sem fog menni. Nem leszek képes betemetni a mosolyát, mely már mélyen az emlékezetembe vésődött. Az érintését örökké lelket megsemmisítő foltként viselem a bőrömön. A hangja pedig még az utolsó óráimban is a fülemben fog csilingelni. Mégis könnyebb most elmenni, mint később mikor már túlzottan belebonyolódtunk az érzések kavalkádjába.
Azt az egyet tudnám, hogy mi ez az érzés. Ez a fojtogató marok a torkom körül, a lábam alól kicsúszó talaj és a rám nehezedő súly. De nem tudom. Nem értem magamat, azt sem amit és ahogyan érzek. Számomra ez az egész túl komplikált és túl egyszerű egyben. Ha más lennék. Illetve, ha nem lennék ennyire más mint a normális emberek, akkor talán nem lenne ennyire bonyolult minden.
Viszont más vagyok.