13. rész. Kibontakozó érzelmek

 Sziasztok kedves olvasóim!

Igyekeztem minél hamarabb jönni hozzátok ez sajnos nehezen ment. Most viszont itt vagyok és ez a lényeg. Nem fogok nyafogni vagy ezer sort írni mert mindjárt mennem kell. A rész most az érzelmekre alapozódik és nem az akcióra. De ilyen is kell.

Legyetek jók. Igyekszem minél előbb jönni. És persze köszönöm a sok szép kommentet. Tudom, hogy válaszolnom kellene rájuk de nem megy. Egyszerűen nincs semmi időm. De amint lesz megteszem!

xoxo HeartBreaker!

13.rész Kibontakozó érzelmek

Drew Bieber

Mi a fene ütött belém? Hogy képzeltem ezt az egészet? Csak úgy elmondom egy lánynak, aki lássuk be a legszebb nő akit eddig láttam több mint száz évem alatt, hogy mi is vagyok én? Aztán hagytam, hogy átmenjen mindazokon amiken átment. A legszomorúbb ebben az egészben mégis az, hogy nem bántam meg. Jó volt elmondani valakinek azt, ami már nagyon régóta nyomja a szívemet. Bízni akartam benne és még az elképzeltnél is felemelőbb érzés  az, hogy meg is tettem. Önzőség ez a részemről? Határozottan. Viszont még sem tudok úgy gondolni magamra mint aki rosszat tett. Ennyi még nekem is jár.
A Nap finoman nyeldeste a bőrünket. Melengetett, és valami reményt hozott magával. Lassan bukott elő a fényes korong a horizonton, felemésztette a sötétséget mely mögöttünk honolt. Új nap kezdődött, valami fajta reményt keltve bennem. Rádöbbentem, hogy bármennyire próbálkozom a józan eszemre hallgatni, nem megy. Szóval arr a következtetésre jutottam, hogy csak élvezem. Nem tudom merre vezet az út , hogy hol a vége és még azt sem sejtem, hogy mi vár rám. Egy valamiben azonban mégis biztos vagyok. Hiába nem ismerem még eléggé a mellettem ülő, gyönyörű lányt, mégis túl sok jót hozott már az életembe néhány rövid nap alatt ahhoz,hogy képes legyek elengedni.
Befordultam a kicsi utcába, miközben a gondolataim százfelé szaladtak. Próbáltam belekapaszkodni valami épgondolatba, de nem igazán akadt ilyesmi.  Minden apró foszlány a fejemben hozzá vezetett. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem mindjárt megőrülök.
- Drew, - lágyan szinte simogatóan hatott rám a hangja. Felé kaptam a szememet, de csak egy pillanatra. Utána természetesen rájöttem, hogy ez nem a legmegfontoltabb lépés, tekintve, hogy az utat kellene néznem.- Be kell jönnöd velem.
- Miért?- rekedt volt a hangom, úgy éreztem levegőhöz sem jutok. A gondolat, hogy vele lehetek összezárva egy házban még a Nap melegénél is kellemesebb és erősebb volt.
- Mert.- felelte egyszerűen.- Kérlek, ne kelljen könyörögnöm. Egyszerűen csak erre van szükségem. Nem hiszem, hogy ez akkora kérdés.- elfordította az arcát, így szinte semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Hosszú haja, melyben a loknik már kilógták magukat előre esett, finoman keretezte a vállát.
- Jó.- rántottam a vállamon mintha a dolog mellékes lenne. Közel sem volt az, de nem akartam, hogy ezt lássa rajtam. Nem tűnhetek sebezhetőnek. - Akkor maradok.- tettem hozzá, hogy egészen biztos lehessen benne.

Miután megérkeztünk tétováztam még egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy Blair miért szeretné, hogy bemenjek. Viszont az a pillantás amit felém vetett , az ahogy esdekelődve a szemembe nézett, bőven elég volt ahhoz, hogy minden aggodalmam elvesszen a semmibe. Tényleg nem hagyhatom, hogy könyörögjön nekem. Annál ő többet érdemel. Én pedig szeretném neki ezt a többet megadni.
- Anyukád mit fog szólni? - kapaszkodtam az utolsó mentőövembe miközben azt figyeltem ahogy az ajtóval babrál. Az a fránya kulcs nem igazán akart a zárba menni. Talán ez egy Isteni jel. Isten... a fene vigye el az egészet, nem tarthatnak távol attól, aki ilyen jó hatással van a kedvemre.
- Anya nincs itthon. Dolgozik.- feszült mosolyt küldött felém én pedig próbáltam ezt viszonozni. Nagyon remélem, hogy sikerült és nem fulladt az egész egy kínos vicsorgásba.
- Akkor rendben van a dolog. Nem szeretném magamra haragítani.
Beléptem a házba, miután Blairnek sikerült kinyitnia az ajtót. Körbe pillantottam a tágas és igazán barátságos nappaliban. Itt semmi nem volt olyan amilyen nálunk. Egyetlen porszem sem telepedett meg a bútorokon és minden makulátlanul tiszta volt. Pontosan olyan, melyet a személyisége megkíván. Nem is lehetne találóbb.
- Gondolom érdekel miért hívtalak magamhoz.- közelebb lépett hozzám. Azonnal megcsapott az a jellegzetes Blair illat, amit sehol máshol nem éreztem még. Most viszont valami mással gabalyodott össze egy lebilincselő harmóniába. Azt hiszem az orgona frissessége és a rózsa szenvedélye találkozott az Ő saját édes illatárjával.
A szívem, mely már így is gyorsan vert,most még teljesebb kapcsolt és azt hiszem ki is hagyott néhány ütemet. Szabálytalanul verte a mellkasomat, már- már olyan hevességgel és erővel, hogy azt hittem kitör a bordáim közül, utat keresve magának. Talán így lett volna  legjobb. Akkor lett volna esély, hogy találkozzon a velem szemben álló lány szívével, és akkor esetleg örökre összekapcsolódhatnak.
- Igen. Már törtem rajta a fejemet, de nem tudok rájönni.- mosolyogva néztem le a nálam alig egy fejjel alacsonyabb nőre. Igyekztem megtartani a nyugodtságomat és nem mutatni mennyire izgulok az miatt, hogy a közelemben van, hogy kettesben vagyunk.
- Akkor inkább megmutatom, ha hagyod.
Azt hittem a dolgok ennél bonyolultabbak és nehezebbek már nem is lehetnek. Egészen addig míg megnem éreztem az érintését. Puha ujjai finoman kapcsolódtak az enyémre, közre fogták őket és szorosan tartották. Ha eddig gyorsan lüktető szívemmel alig bírtam, most azt hiszem inkább meg sem próbálom. Igyekeztem koncentrálni a légzésemre. Gyerünk Drew, menni fog! Be a levegőt, majd ki. Csak lazán és persze természetesen.
- Hagyom.- mi mást mondhattam volna? Neki amúgy sem tudnék az igenen kívül mást kinyögni a kéréseire, legyen az bármilyen őrült dolog is. Azt amire neki szüksége van, teljesíteni akarom.
- Reméltem.- furcsa, titokzatos mosoly játszadozott telt, kívánatos ajkán. Már ezerszer elképzeltem, ahogy a derekára fonom a karjaimat, közel húzom magamhoz és gyengéden, szerelmesen csókolom. Gondolatban milliószor megszereztem, de a valóság ennél jóval komplikáltabb és nehezebb. Vagy talán csak mi magunk nehezítjük a saját előrehaladásunkat. Nem lenne szabad ennyit agyalnunk minden apró kis dolgon. Néha minden jó úgy, ahogy van, egyszer komótosan haladva, máskor pedig sebes vágtában előre törve, de mindig ugyan oda tartva. Felesleges mindig azon kattogni, hogy "mi lenne ha", és " ha másképp csináltam volna". Bárcsak tudnék az ösztöneimre hallgatni. Azokra, melyek hozzá szólítanak és semmiképpen nem azokra melyek ordítoznak velem, hogy egy idióta vagyok és lépjek le. Kavarognak az érzéseim. Sokszor biztos vagyok benne, hogy ez a nő lesz a vesztem és a végzetem. Megmérgezte minden gondolatomat, nem vagyok képes másra gondolni rajta kívül.
Akárcsak Derek. Hallom a fejemben az Ő elmélkedését. Hallom, ahogy gyönyörűnek látja és, ahogy az illata őt is magával ragadja. Felemészt a féltékenység és a bűntudat. Féltékeny vagyok, mert csak magamnak akarom ezt a földi csodát. Azt hiszem végre nekem is kijárna a boldogság, melyben még soha nem volt részem. Ezzel szemben pedig ott a bűntudatom. Nem azért, mert ennyire birtoklóak a vágyaim. Hanem azért, mert Blairnek találkoznia kellett Derekkel. Végzetes hiba volt és soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Derek maga az Isten csapása. Ennek az ártatlan teremtésnek pedig soha nem lett volna szabad megismernie.
Mire észbe kaptam már egyáltalán nem a nappaliban ácsorogtunk. Haladtam előre, miközben azt sem tudtam hova lépek. Csak őt láttam magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig jól is van így. Már egészen hozzászoktam a "sötétséghez", melyet ő keltett bennem. Beszűkült a látásom és rajta kívül nem igazán érdekelt más.
Felértünk az emeletre. Láttam rajta, hogy zavarban, ettől pedig mosolyognom kellett. Annyira édes volt, ahogy az arca két oldalán apró kis pír jelent meg. Nem tudom mikor találtam utoljára valamit ennyire mókásnak. De valahogy kedvem lett volna vigyorogni.
- Szóval, ez az én szentélyem. Érezd magad megtisztelve mert eddig még egyetlen fiú sem lépte át a küszöbömet.- magam sem tudom, hogy ez normális-e, de valamilyen megnyugvás költözött belém. Örültem, hogy én lehetek az első aki belép a szobájába. Ez önzőség a részemről és elég gyerekes is. Viszont igaz.
- Ez nem túl nagy dolog tekintve, hogy két hónapja laksz itt.- csipkelődtem játékosan egy apró grimasszal az arcomon.
- Jól van már. Te semminek nem tudsz örülni?- játékosan durcás arcot vágott. Felfújta az arcát, keresztbe fonta mellei előtt két karját és még mintha dobbantott is volna a lábával. Mint egy öt éves, úgy nézett ki. Nekem mégis csodálatos volt.
- De. Neked különösen.- talán hiba volt ezt így kijelenteni, de úgy éreztem ebből már semmi bajom nem lehet. Azok után amiken együtt keresztül mentünk. Ez már gyerekjáték.- Sokszor megmosolyogtatsz. Olyan esetlen és vicces vagy, hogy az már aranyos.- vigyorogtam felé.
- Cseszd meg! - azt hiszem ez volt eddig a legdurvább káromkodás amit tőle hallottam. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Így hát meg sem próbáltam, amiért Blair úgy érezte kötelessége "megnevelni", ezért diplomatikusan vállba vert. Nem éppen gyengéden. Van erő a csajban.
~ * ~
Nem tudom, hogy miért vagy, hogy hogyan kerültünk ide. Csak annyit tudok, hogy Blair ágyán fekszünk egymás mellett, de ügyelünk, hogy ne érjünk a másikhoz. Nincs ebben semmi hátsószándék. Sem az én részemről, sem az övéről. Egyszerűen csak tudom,hogy fél és nem hagyhatom pont most magára. Ő is tudja. Nem is akart elengedni én pedig megint egy borzalmas alak voltam és hagytam, hogy magánál tartson.
Viszont nem maradok sokáig. A szobát bearanyozó napsugarak, a mellettem fekvő szépség elnehezedő pillái jelzik számomra, hogy már így is túl sokáig elidőztem egy olyan közegben, melyben nem lenne szabad. Nincs maradásom. Túl sok veszéllyel és bánattal járnék a számára. Ezt pedig nem hagyhatom.
Mennem kell. Nem csak úgy egyszerűen mennem. El kell tűnnöm. Neki is jobb lesz és... nem. Nekem nem lesz jobb csak egyszerűbb. Reménykednem kell benne, hogy túl tudok rajta lépni bármennyire nehéz is a dolog. Elfelejteni soha nem fogom. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Egy ilyen érzésen nem lehet csak úgy átugrani. Magunk mögött hagyhatjuk, de egészen elfelejteni soha nem leszünk képesek. Még nekem sem fog menni. Nem leszek képes betemetni a mosolyát, mely már mélyen az emlékezetembe vésődött. Az érintését örökké lelket megsemmisítő foltként viselem a bőrömön. A hangja pedig még az utolsó óráimban is a fülemben fog csilingelni. Mégis könnyebb most elmenni, mint később mikor már túlzottan belebonyolódtunk az érzések kavalkádjába.
Azt az egyet tudnám, hogy mi ez az érzés. Ez a fojtogató marok a torkom körül, a lábam alól kicsúszó talaj és a rám nehezedő súly. De nem tudom. Nem értem magamat, azt sem amit és ahogyan érzek. Számomra ez az egész túl komplikált és túl egyszerű egyben. Ha más lennék. Illetve, ha nem lennék ennyire más mint a normális emberek, akkor talán nem lenne ennyire bonyolult minden.
Viszont más vagyok.