12. rész ~ Leszármazottak

Sziasztok!

Gyors leszek mert ezer dolgom lenne még. Szerintem neki is ugrom a következő résznek, ugyanis nagyon elkapott az írás iránti vágyakozás. Kedvem lenne most azonnal leírni a befejezésig a sztorit, de jelenleg annyi időm biztos nem lenne.
A rész. Személyes kedvencem lett. Igyekeztem teleszőni eseményekkel, szálakkal, kibontakozó, bimbózó érzelmekkel. Szerettem volna közelebb hozni egymáshoz Drewt és Blairt. Azt hiszem sikerült. Valahogy most közelebb érzem őket mint eddig valaha. Bensőséges, vad kapcsolat kezd köztük bontakozni, de ezt ti is látni fogjátok. Derek pedig hozza a formáját. Tipikus rossz fiú, de őt így szeretjük.
Nagyon jól esett,hogy sokan vártátok a részt és,hogy a facebook csoport is egyre csak gyarapodik. Gyertek minél többen. Szívesen várunk minden új tagot. Én ott igyekszem néhány kulissza titkot is megosztani az olvasókkal. Ha másért nem is, ezért megéri szerintem.
A kommentek.Azokról nem szólok, mert nincs mit mondani. Elég gyatra,hogy három komment érkezett. Nem vagyok nagy igényű, de jól esne ha összeszednétek magatokat. Én sem vagyok mindig a toppon, de igyekszem. Miattatok! Szóval tessék megemelni a kezeteket lusta népség!
Ui: Az eddigi leghosszabb rész szerintem. Legalábbis az én észrevételem szerint. Szóval, tényleg igyekeztem! ;)

Kellemes olvasást!

12. Rész ~ Leszármazottak

Blair Black

A kocsi leparkolt, a kerekek csikorogtak a köves úton. Fogalmam sincs,hogy hova hozott. Soha nem jártam még erre, de ez nem újdonság. Teljesen ismeretlen vagyok Elkhart Lake területén. Ami viszont már bizarr volt az az,hogy egyáltalán nem aggódtam az miatt,hogy mit tehetne velem ezen az eldugott birtokon. 

Egy ház előtt parkoltunk le a gyönyörű, fekete terepjáróval. Ház. Talán nem ez a legjobb szó rá. Sokkal inkább hasonlított egy kastélyra. Hatalmas kovácsoltvas kerítés ölelte körül az öreg épületet. Biztos voltam benne,hogy legalább száz éve tornyosulnak egymásra ezek a téglák, de lehet,hogy több is. El sem tudom képzelni,hogy Drew itt lakik. Vagy...mégis. Túl könnyen el tudtam képzelni. Lefogadom,hogy rengeteg időt tölt itt, a sötétségbe zárkózva. Mintha csak egy szörnyeteg lenne akit rejtegetni kell a világ elől. Te jó ég! Ez a gyönyörű fiú itt mellettem nem rejtegetnivaló!

Nem is tudom,hogy mitől kavargott jobban a gyomrom. Attól,hogy gyorsan hajtottuk és éles kanyarokat vettünk be vagy éppen attól amibe sikerült ismét kevernem magamat? Tizenhét év alatt nem keveredtem annyiszor bajba mint itt néhány hét elteltével. A mellkasom szorított és túl kínzónak éreztem a csöndet ami közénk telepedett. Drew maga elé bámult. Tudtam, hogy van valami.

-Maradj itt.- utasított ellentmondást nem tűrően.

Más esetben azt hiszem igenis hadakoztam volna vele. Ki ő,hogy mindig dirigáljon nekem? Viszont most. Nos, a helyzet egészen más. Szót fogadtam és ott ültem egy helyben. Megbénított a félelem. Nem értem magamat. Ezer gondolat kavarog a fejemben. Azt ígérte el fogja mondani,hogy mi folyik itt. De most annyira kétségbeesettnek tűnt,hogy nem akartam még én is tovább fokozni az idegességét. Bőven elég számára az a gond amit cipelnie kell és amiért ennyire reményt vesztve bámult előre.

Néhány másodperc vagy talán perc, elteltével Drew visszajött. Figyeltem ahogy kecses, oroszlánhoz hasonlító léptekkel közeledik felém. Nem féltem tőle, számomra nem sugárzott agressziót. Sokkal inkább hívogató volt. Mellém lépett, kinyitotta nekem az ajtót.

-Oké, tiszta a terep.- jelentette ki. Keze az én kezemet kereste. Kisegített az autóból én pedig annyira zavarban voltam mint még talán soha. Egyetlen fiú sem csinált még ilyen. Persze nem ez a legjobb alkalom,hogy elemezgessem a helyzetet. De annyira jó érzés volt! Finom, puha érintése tüzes ellentétben állt férfias, eres kezével. Szerettem volna tovább élvezni a pillanatot de tudtam,hogy szó sem lehet róla. Nem most és nem itt.- Sietnünk kell, Blair. Kérlek ne nézz rám ennyire élbűvölően mert így nem tudok gondolkozni. - hallottam ahogy mélyen beszívja a levegőt. Orrcimpája kitágult, majd összeszűkült. 

Nem hittem el a fülemnek azokat a szavakat amiket most eljuttatott az agyamba. Nem. Egészen biztos, hogy bebeszélem ezeket magamnak. Vagy esetleg álmodom. Lehet,hogy mindjárt felkelek és aztán vége. Semmi nem fog maradni. Nos, ha ez a helyzet akkor bizony nem fogok felkelni. Szép álmokat nekem! 

Nem kérdeztem semmit. Miközben Drew a levelekkel tarkított úton elindult előre az ajtó felé én bőszen követtem.Nem akartam a terhére lenni és nem kíváncsiskodtam. Jobb neki most ha a saját gondolataiba merülve hagyom, nincs jogom zaklatni. 

Ha azt hittem volna,hogy bent valamivel modernebb lesz a helyzet, tévedtem volna. Viszont nem hittem. Majdnem ezer százalékban biztos voltam abban,hogy ugyanolyan régies stílust őriz az épület belseje mint a külseje. Minden poros volt, mintha már évek óta nem takarítottak volna ki. Lehet,hogy pontosan ezért ilyen. 

-Figyelj Blair, mert csak egyszer fogom elmondani. - megállt előttem én pedig hirtelen megtántorodtam olyan gyorsan és váratlanul fordult felém. Nem akartam félbe szakítani mikor végre már mondani kezdett valamit így csak bólintottam egy aprót. Többre nem telt most.- Tudod...Az életem soha nem volt egyszerű. Amióta az eszemet tudom ilyen vagyok. Nem volt semmiféle radioaktív pók vagy éppen meteor. Őszintén szólva nem vagyok túl... hogy is mondjam? Az én fajtáim között erősnek számítok de ahhoz képest ami az apám volt. Ahhoz képest csak egy porszem vagyok. 

-Mi volt Ő?- a kérdés anélkül bukott ki belőlem,hogy komolyabban átgondoltam volna.

-Vallásos vagy, Kelsy?- megráztam a fejemet.

-Megvagyok keresztelve, de soha nem voltam őrülten vallásos.- hadartam annyira gyorsan amennyire csak tudtam. Nem mertem sok ideig elvenni tőle a szót.Féltem,hogy akkor nem folytatja. Én pedig már tudni szeretném mi van a háttérben.

-Igen, azt tudom. Van védő vagy ha úgy tetszik őrangyalod. Kelsynek hívják és... most nincs a szobában.- mintha leforráztak volna. Ott álltam egy helyben. Az ajkaim kettényíltak, mondani akartam valamit. De semmi nem jutott eszembe amivel le tudtam volna írni ezt az érzést. Így inkább összecsuktam a számat. Mint valami hal, ott tátogtam előtte. A levegő a tüdőmbe szorult.

-Az... őrangyalom? - ízlelgettem a szót, próbáltam rájönni,hogy ez mit is jelenthet.

-Akkor kaptad mikor megkereszteltek. Azóta veled van. Hasonló a természetetek. Most is csak azért hagyott kettesben velem mert úgy érzi egyedül kell neked elmondanom azt,hogy mi vagyok.- figyeltem. Feszült figyelemmel néztem a velem szemben álló küszködő fiút.- Blair. Nem tudom másképpen kimondani. Szerettem volna körülírni, vagy finomítani. De ez egy olyan dolog amit nem lehet. Vagy kimondom így és kész vagy nem fogod megérteni. Több mint száz éve születtem. Pontosabban 1876-ban.Az édesapám Gedeon. Ő nem volt e világi teremtmény. Tudod a bukás következményében rengeteg angyalt kitaszítottak a mennyországból. Ő is köztük volt. Nem választott "pártot". Nem akart ő sem a jó, sem a rossz oldalra állni. Élvezni akarta az életet. Nem tudom,hogy miért éppen anyával, de vele keveredett szerelmi kis afférba. Nem szerette őt. Anya. Nos. Ő imádattal gondolt rá a halála napjáig. Nem bánta meg,hogy terhes lett tőle és lett két ilyen gyermeke. Mi, angyalkölykök amolyan Leszármazottak vagyunk. Általában kettesével vagy négyesével születünk. Ritka az olyan,hogy csak egyneműek az "ikrek". Viszont nálunk ez történt. Ketten születtünk és mind a ketten fiúk vagyunk. Száz évente történik ilyesmi. Ilyenkor több képességet is öröklünk. Nem oszlik négyfelé az Erő és nem is tudom. Sok mindent még mi sem tudunk. 

-A kormány.Azt mondtad a kormány üldöz.- a mellkasomhoz kaptam, a mellettem álló székbe kellett kapaszkodnom. Túl gyengének éreztem magamat. Nem tudtam,hogy mennyi minden igaz ebből. Abban viszont biztos voltam,hogy nem most jött el annak az ideje,hogy ezt megvitassam magammal.

- Blair. Erősek vagyunk. Olyan hatalmunk van amit sokan meg akarnak szerezni. Köztük a kormány is. Kellünk nekik. Viszont nem fogok ketrecbe vonulni és cirkuszi majmot játszani. Az nem én vagyok.- nem akartam de azonnal elképzeltem ahogy Drew egy ketrecbe van kényszerítve. Már a gondolattól is felkavarodik a gyomrom és mérhetetlenül nagy düh áramlik szét az ereimben.

Aztán elfogytak a szavak és a kérdések. Nem volt mit mondani, eljött a tettek ideje. Mikor rájöttem arra,hogy mi történik körülöttünk már tudtam,hogy ennek így nem lesz jó vége. Menekülnünk kellett ha kedves volt számunkra az élet. 

Nem tudom,hogy honnan vagy hogyan de három egyenruhás férfi rontott be az ajtón. Nem tudtam biztosan, hogy vannak-e még vagy csak ők hárman de nekem már ez is több volt mint elég.Fekete egyenruhájuktól a libabőr futkosott a hátamon. Egészen addig ezt tartottam a legfélelmetesebb dolognak amíg tekintetemmel lejjebb nem vándoroltam. Furcsa alakú fegyvert markolásztak, melyben volt egy kisebb kéken izzó fény sáv. Fenyegetően tartották felénk. A pulzusom a magasba emelkedett, éreztem,hogy elfogy a levegőm és nem akaródzik új kerülni a helyére. Tehetetlennek és sebezhetőnek gondoltam magamat.
- Ugyan már fiúk.- valahonnan a fejem mögül férfias, fenyegető hang tört elő.- Dobjátok el a játékokat. Semmire nem mentek vele.- Elgondolkoztam,hogy ki lehet az. Drew félig előttem áll, teljesen maga mögé vont, amit én nem is észleltem a félelem miatt. Izmos karja a derekam körül tartott, látszott az arcán, hogy erősen koncentrál.
Nem Ő volt az aki a fenyegetésre reagált. Hasonló volt a hang, de valamivel veszélyesebb és sötétebb. Elemibb, ha úgy tetszik. Síri csend uralkodott a poros nappaliban. Léptek zaja visszhangzott egymás után. Nem siette el a dolgot, az már szent! Lassú és kínzó tempóban közelített meg minket.
Aztán megláttam. A jelenléte veszélyt sugárzott és hirtelen úgy éreztem hiába áll a mi oldalunkon, akkor is félek tőle. Jobban mint az egészséges lenne. Miután sikerült némiképpen visszanyernem a saját gondolataim felett az uralmat érzékeltem ahogy a szájában lévő füstöt kifújja. Érzéki ajkai egy pillanatra ketté nyíltak.
- Kezdődik a játék,fiúk.- csúfosan elmosolyodott, a cigi csikket pedig a földre pöccintette.Nem igazán értettem mire ez a vigyor. Így is kevesebben voltak mint az öltönyösök, és azok a fegyverek még mindig hátborzongatóan pihentek a kezükben.
Aztán megértettem. Derek előre nyúlt, kiropogtatta az ujjait. Fenyegető, sötét lépteket tett a támadóink felé, közben a nyakát is ellazította. A körvonala fényleni kezdett. Sötéten izzott. A szemei pedig szikrákat szórtak. Egy kisebb taszító erőt éreztem a testemen, de ez éppen elég volt ahhoz,hogy hátra tántorodjak egyenesen a falnak.
A szobát két fénylő alak sugarai töltötték meg. Az egyikük szinte vakítóan fehér volt, míg a másikuk sokkal sötétebb. Még ha nem is láttam volna,hogy kiből mi lett, akkor is tudnám,hogy a fehér Drew a feketés szürkés szín pedig Dereké.
Innentől már biztos voltam benne,hogy a kocka el van vetve. Ettől viszont valamiért, fogalmam sincs,hogy miért, még mindig nem lettem nyugodtabb. Sőt, az adrenalin szintem a mai éjszakán már ezredjére szökött az egekig. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem akartam még pislogni sem. Azon az éjszakán amikor Bruce elrabolt, elájultam. Elszalasztottam az alkalmat. Most viszont nem fogom. Végig akarom nézni a két gyönyörű angyalfiú harcát.
Derek előre lendült. Nem látszott rajta semmilyen nyugtalanság vagy éppen zavartság. Profihoz méltó pontossággal kerülte ki a lövedékeket melyek felé záporoztak. Hatalmas, szürkés szárnya egyszer csak megjelent a hátán. Előre hátra legyezett vele, olyan erővel,hogy a kéklően fénylő lövedék egyenesen visszarontott a feladójához. Három mínusz egy.
-Ketten maradtatok.- vigyorgott szenvtelenül.- Drew. Melyiket kéred?- Ugyan Drew is átváltozott, vagy nem is tudom,hogy hogyan lehet ezt jellemezni, de nem hittem,hogy valóban harcolni fog. Természetesen ha oda kerül a sor, akkor biztosan megvédi magát. De ő nem az a gyilkos fajta.
-A kis szőkét. Öröm lesz letépni a végtagjait azok után ahogy csapatban elbánt velem.- tévedtem. Ismét. Eszelős tekintettel lódult meg a szőke, egyenruhás azon felé. Szerencsétlen még a fegyverét is elfelejtette használni. Ha ezek a kormány legjobb emberei akkor vége az országnak.
-Derek vigyázz!- sikítottam fel hirtelen ahogy megláttam a magas, sötét hajú férfit amint hátulról lövedéket küld felé.
-Elbasztad.- jelentette ki szikla szilárdan. Minden annyira gyorsan.... vagy éppen lassan történt. Derek szeme összeszűkült. Valahonnan a távolból a saját sikolyomat hallottam, de a szemem és a testem már nem erre figyelt. Lélegzet visszafojtva figyeltem ahogy minden megmerevedik. Mintha nem a levegőbe lőtte volna ki a fénylövedéket hanem valami zselés anyagba. Mozgott ugyan, de túl lassan.Természet felettien lassú volt. Aztán Derek egyszerűen elhajolt előle, újra összeszűkült a tekintete és a világ újra életre kelt. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez. De a mai nap után már semmin nem lenne szabad meglepődnöm.

~ * ~

Néha, csak úgy magától, minden gondolat ellenére, az útjaink keresztezik egymást. Találkozol emberekkel akikkel semmi azonosulási pontod nincs, addig a pillanatig. Nem köt hozzájuk semmi, csak az élet. Talán nem is érted magadat, hogy hogyan vagy képes nyitni feléjük. Vagy lehet,hogy nem is te nyitottál? Lehet,hogy az élet adta így. 

Soha nem éreztem ilyet. Nem agyaltam ennyi semmin az életemben. Egyetlen ember nem kavarta még így fel a lelkemben pihenő álló vizet mint Ő. Mennyi mindenre lennék képes azért, hogy vele maradhassak? Hogy megismerhessem az én angyal arcú fiúmat? Szinte semmit nem tudok róla, mégis úgy érzem ismerem, mint a tenyeremet. Szeretném kiaknázni a belsőjét, tudni,hogy miket szeret és miket vet meg. Látni akarom, ahogy lélegzik, ahogy a nap nyeldesi rakoncátlan tincseit. Hallani szeretném a nevetését, és vágyom rá, hogy elfelejtessem vele minden bánatát, amit az élet során kapott. Bűn ez, tán? Mert ha az. Ha ez az egész egy kibaszott bűn, akkor a cinkostársává fogok válni. Mellette akarok maradni.

Oldalra fordítottam a fejemet. Néztem ahogy a nap felfelé kúszik a horizonton, elüldözve a sötétséget mely mázsás súlyként nehezedett rám. Még mindig az Alicetól kölcsön kapott ruhában voltam, a cipőt pedig már elvetettem valamire, ki tudja hova. Vége az egésznek. Tudom,hogy most haza visz és nem marad semmink. Nem számít a titok, melyet felfedett előttem. Nem számít a közös harc. Csak a fal maradt ami közénk telepedett. Semmi más.