2.Fejezet.~ Vonzó idegen.

Sziasztok kedveskéim!

Szóval akkor.Nem tudom mit mondhatnék.Remeg a kezem ahogy eszembe jut az a sok szép komment amit kaptam.Hét komment érkezett és az még csak az első rész volt.És sajnálom, hogy nem tudtam válaszolni mindre.Igyekszem legközelebb válaszolgatni majd, de fontosabbnak éreztem, hogy minél előbb jöjjön a második ész.

32 azaz HARMINCKETTŐ feliratkozó?! Jézusom!Ezt nem hittem volna.Remélni sem mertem.És közel 1.000 látogató. Annyira hálás vagyok, bárcsak valahogy ezt el tudnám mondani! De ezt az érzést szerintem nem érti más csak az akivel történik és ő sem érti, hogy miért pont vele csak az érzést ismeri fel. Hála és szeretet furán keveredve.

Amiről szeretnék még beszélni.*nagylevegő* Ez, hogy naponta jön rész nem fog menni csak a harmadik részig. Addig ugyanis meg van írva.Neki kezdtem már a negyedik fejezetnek de még nincs kész és sajnos tanulnom is kell.Angol vizsga mi egy más.De igyekezni fogok legalább hetente hozni egyet iskola időben is! Nagyon fontos lett nekem ez a blog és remélem ti sem hagytok majd cserben akkor sem ha nem tudok hetente jönni. 

Puszil és ölel titeket: HeartBreaker.

Kellemes olvasást!

2.Fejezet~ Vonzó idegen.

Blair Black.

Otthon az ágyamban is a két különös idegen hangján gondolkoztam. Kik lehetnek ők? Egyáltalán hogyan néznek ki és mi ez az egész vita közöttük? Én lehetek az egyetlen olyan szerencsétlen és ultra unalmas könyvmoly aki hazafelé két ilyen fura alakba botlik. Persze, hogy elkerülhetetlen volt a találkozás.
Másnap reggel kómásan és rettentően nyúzottan ébredtem.A végtagjaim fájtak és erőm  sem sok volt. Mire kikászálódtam az ágyból, rávettem magamat, hogy a konyhába menjek addigra anya már sehol nem volt.A reggelem egy csésze kávé kíséretében az asztalra volt készítve, mellette egy apró cédulával, melyen anya kézírása nézett velem szembe. Nem írt sokat.Pusztán közölte, hogy ha lehet menjek el a boltba, legyen szép napom és szeret. Tudtam, hogy ez az első igazi munka napja itt.Izgultam is volna érte, ha a fejem nem lüktet ennyire.Nem értem magamat. Hamar ágyba kerültem tegnap, bár elaludni nem tudtam olyan sebesen, azért nagyjából valamit sikerült. Beteg egészen biztos, hogy nem voltam. Fogalmam sincs, hogy mi a kutyabajom lehet.
A reggelire rá sem tudtam nézni, ugyanis  a gyomrom sem érezte jobban magát mint én, viszont a kávé addig addig csábítgatott, hogy végül beadtam a derekamat és megadtam magam neki. A forró, gőzölgő bögrémmel a kezemben, és egy pokróc társaságában felkuporodtam a kanapéra.Jó volt egyszerűen csak ott ülni és bámulni a tv-t ami egyáltalán nem érdekelt. Valami sztárokról szóló pletyka műsor ment, de a gondolataim egészen másfelé kalandoztak.
Újra és újra átpörgettem magamban a tegnap estét. Ez a város túl furcsa és a tegnapi már nekem is egészen sok volt. A Derek névre hallgató nem látott idegen képes volt pusztán a hangjával megfélemlíteni, míg  - valószínűleg - testvére teljesen nyugodt hangulatot keltett bennem. Ez a két merőben eltérő érzés pedig furcsán hatott rám.Remegtem, de közben egy pillanat erejéig erőt éreztem magamban, de a dolog nem tartott túl sokáig , szinte azonnal újra átvette felettem az irányítást a félelemnek elkeresztelt szörnyű érzés, melytől nehéz szabadulni.
Nevetséges, hogy ennyit agyalok azon a pár percen amiben tegnap este akarva,akaratlanul belecsöppentem.Rosszkor voltam rossz helyen,  de ettől még nem kellene ennyit kattognom ezen a témán. Egyszerűen tovább kellene lépnem. Nem történt semmi. Két, valószínűleg fiatal srác kicsit összekapott. Ez bárkivel megtörténhet bármikor.Az, hogy éppen én lettem ennek az egésznek a nem várt fültanúja az pedig már teljes mértékben a véletlen műve, nem szabad olyan dolgokat belelátni ebbe a sztoriba amik nincsenek benne.
Gondolataim közé akaratlanul is beférkőzött új iskolám képe. Leginkább az érzéstől féltem. Attól, hogy nem fogok tudni beilleszkedni. Ahogy magamat ismerem ez könnyen előfordulhat. Képes voltam teljesen kívülálló maradni egy egészen nagy iskolában, akkor mi lesz itt? Kevés diák, mindenki ismer mindenkit, és nem szeretik az idegeneket. Még a szőr is feláll a hátamon ha a rám várakozó magányos napokra gondolok az Elkhart Lake Gimnáziumban.
Olyan kilenc óra is lehetett, mikor erőt vettem magamon felmásztam a szobámba és elkezdtem felöltözni. Az idő borús volt. Hogyan is lehetne másképpen? Ezen az átkozott helyen napok óta semmit nem látok az égen csak búskomor felhőket, és ez ijesztő.Sőt mi több bizarr tekintve, hogy augusztus utolsó hete van.
Mivel az idő nem nekem kedvezett, így kénytelen voltam jól felöltözni. Nem szeretnék lebetegedni az első iskola napom előtti héten, hogy aztán vagy úgy menjek iskolába mint egy zombi, vagy éppen sehogy. Nem vetne rám jó fényt, bár nem hiszem, hogy bármivel könnyebben be tudnék illeszkedni majd, de mindent meg kell próbálni.
Mivel a kocsim még nem érkezett meg, muszáj lesz gyalog vagy busszal mennem. Azt hiszem még én sem lepődtem meg, hogy a másodikat választottam. Ha sütött volna a nap és csak legalább néhány fokkal melegebb van, na meg nem ennyire nedves minden akkor ezer örömmel sétálgattam volna a kisvárosban, de így nem vagyok rá hajlandó.

~ * ~

Az utca meglepően élénk volt. Bár valószínűleg a tegnapi kihaltság után egy kicsit furcsa volt most nekem, hogy az emberek éltek, mozogtak és valahogy olyan emberinek tűntek. Egy hangyányival kevésbé éreztem magamat földönkívülinek és elveszettnek egy idegen helyen.  Sőt mit több. Kellemes volt elhaladni mások mellett, és friss levegőt szívni. Még a végén nem is busszal megyek majd haza.
Anya listája elég pontos volt.Már majdnem minden megvolt kivéve a zöldségeket. Mintha édesanyám pár napja valami olyasmit emlegetett volna, hogy egy kicsi de tündéri  zöldséges van a pékség mögött.
Nem kellett sokáig keresgélnem. Néha Los Angeles után úgy érzem, hogy ez a "város" két utcából áll és semmi több.Jó az is igaz, hogy nem jártam el otthonról túl sokat. Eddig talán háromszor tettem ki a lábamat ezzel együtt. Nem igazán vagyok kaland vágyó ember a jelek szerint.Nem vonzott a gondolat, hogy ennek a kicsinyke helységnek feltérképezzem minden szegletét.
A zöldséges valóban ott volt, ahol anya állította. Hát, hogy kicsi az biztos. Tündéri? Aranyos volt és kellemes zöldség-gyümölcs illat csapott meg ahogy beléptem. Ott keringett a levegőben és azonnal beférkőzött az ember orrába. Ez is olyasmi dolog mint  a könyvtárnál. Annak is megvan az a jellegzetes illata, ahogy ennek is.
Amint beléptem az ajtón, azonnal tudtam, hogy mire gondolt anya a "tündéri" szó alatt. Az ember valahogy nyugalmi állapotba került. Nem éreztem azt a sok zavaros gondolatot amit odakint, vagy bármi mást.Egyszerűen csak lélegeztem, mélyen magamba szívtam ezt a furcsa energiát, miközben tudtam, hogy élek. Nem is tudom mikor éreztem magamat ennyire élőnek és szabadnak. Pedig csak egy üzletbe jöttem be.
-Drew, szolgáld ki a hölgyet. Nekem mennem kell.-mire felpillantottam már csak egy elrohanó ember alakot láttam, akinek bizonyára sietős a dolga.Drew, Drew, Drew.Valahol már hallottam ezt a nevet, de nem rémlik tisztán.
-Szia.-lépett elő egy nagyjából velem egyidős srác.
Lehet egy egyszerű köszönés ennyire sorsdöntő esemény? Erre szerintem senki nem tudhatja a pontos választ. Én magam sem értem igazán, csak azt tudom, hogy forgott velem a világomnak nevezett kis birodalmam, és a közepében csak ezt az idegent láttam.A porcikáim remegni kezdtek, ahogy azokba a mély, olvadt csokoládéra emlékeztető szembogarakba bámultam.Éreztem ahogy a gyomrom le, majd fel liftezik, miközben a testem határtalanul gyenge. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy alig állok a lábamon.
Viszont ami minden képzeletemet felülmúlta, hogy nem voltam zavarba. Nem éreztem azt, hogy félnem kellene valamitől, vagy éppen aggódnom kellene a jövő kimenetele miatt. Elöntött a határtalannak hitt nyugalom és béke. Ha valaki azt mondja nekem, hogy öt percem van az életemből az sem érdekelt volna. De nem azért mert azonnal belezúgtam volna ebbe az ismeretlenbe. Nem, ennek nem sok köze volt ahhoz amit éreztem. Szinte leírhatatlan volt a találkozás.Pontos szót nem is tudok a megfogalmazására. Az ereimben egy mély és ősi megnyugvás kezdett szétáramlani. Semmihez nem lehet hasonlítani. Talán egy egészen kicsit ahhoz, mikor az ember egy hosszú utazás után végre hazatér a  szülői házba.
-Nos. Mivel szolgálhatok?-arcán elterülő csibészes mosolya zökkentett vissza  a jelenbe. Szemlátomást ő remekül szórakozik rajtam és azon, hogy így lebénultam.Hirtelen azt sem tudom mit mondjak neki, hisz szó mi szó tényleg a hatása alá kerültem.
-Zöldség... azt hiszem zöldségekre lesz szükségem.-édes Istenem! Blair ezt jobban meg sem csinálhattad volna! Egy igazi címeres barom vagyok.
-O, az akad itt bőven.-vigyorgott szenvtelenül, nekem pedig kedvem lett volna elküldeni melegebb éghajlatra. Felidegesített a tudat, hogy rajtam mulat ilyen jót. Viszont egyszerűen a torkomra fagyott minden szó. Nem voltam képes egy értelmes mondatot összerakni.
-Aha.- terelni kezdtem a témát, egyszerűen idiótának éreztem magamat.- Répát és krumplit szeretnék. Pár darabot. Négy-öt répát és egy kg krumplit.- igyekeztem magabiztos lenni, ami hellyel-közzel sikerült is, legalábbis szerintem.
-Rendben.-elnyomott egy kisebb nevetést, miközben megkerülve az eladó pultot egyenesen a zöldségekhez ment. Figyeltem, ahogy férfias tenyere szorgosan szedi össze a kérteket. Megemelte az egyik ládát, amitől karján az izmok megfeszültek, az erei pedig kiduzzadtak. El tudtam volna nézni egész álló nap, nem kellett volna fegyvert tartani a fejemhez hozzá. Önként vállalkozok ennek a szenvtelen Adonisznak a meglesésére.
-Köszönöm.-biccentettem kifejezéstelen arccal, mikor letette elém a pultra a kért árukat. - Kedves tőled, hogy összeszedted nekem.
-Nem hagyhattam, hogy egy ilyen törékeny hölgy itt szenvedjen.-kacsintott rám, miközben beütötte a gépbe az árakat.
Most már véglegesen elsüllyednék legszívesebben. Kedvem lenne találkozni a földdel, és hagyni, hogy elnyeljen magába. Semmi mást nem szeretnék, csak kilépni ennek az üzletnek az ajtaján és soha többet nem találkozni ezzel a tökéletes idegennel.
Tétován álltam a kassza előtt amíg összeszámolta az árakat.Nem tudtam mit tehetnék.Tehetetlenségemben a falon bámultam az órát mely megállás nélkül kattogott. Mintha muszáj lenne neki! Pedig bárcsak megállna az idő.Bármennyire is szenvtelen és zavarba ejtő ez a helyzet, mégis örülnék ha az idő csak úgy megállna.Ha örökké nézhetném ezt az angyali arcot, ha mindig magamba szívhatnám ezt a belőle áradó erőt.
Hogy a fenébe gondolhatok valakiről ilyesmit akit életemben először látok s hallok? Ez képtelenség.Valóban az.Erőt kell vennem magamon, hogy nőiességemhez hűen, emelt fővel távozhassak ebből az istenverte üzletből, nem pedig egy roncsként.Egy férfi...akarom mondani fiú sem volt még rám hatással.Nem ez az idegen lesz az első!
-Viszlát.-biccentettem "mogorván" miközben elpakoltam a vásárolt dolgokat.
-Új vagy itt?- hangja furcsán remegett és láttam az arcán legszívesebben visszaszívta volna a kérdését.Kétségbeesetten nagyra nyíltak szemei.Nem hiszem el.Az első ember aki tényleg hozzám szól és meg is bánta.Semmi mást nem jelenthet az utána lévő reakciója.- Ne haragudj, csak a kíváncsi természetem.
-Ugyan.-legyintettem mintha nem számítana.Mert nem is számított.Két idegen akiből az egyik valami fura oknál fogva két szó után vonzódik a másikhoz.Kimondtam. Azaz hál' Istennek nem mondtam ki, de magamban.Magamban kimondtam.Ha az előbb ő szívta volna vissza a mondandóját akkor én most az egész történetet semmissé tenném inkább.Ennek nagyon nem lesz jó vége már most érzem.-Igen, új vagyok.-tettem hozzá pár gondolattal később.
-Hogy tetszik a város?-mosoly terült el hibátlan arcvonásai között és ez engem is nyugalomra késztetett.
-Kedves hely.-leheltem némi szarkazmussal a hangomban.Nem akartam leszólni én Elkhart Lake-t pláne egy ősgyökeres előtt, de nem lett a szívem csücske, talán soha nem is lesz. Ez lényegtelen.Bele kell törődnöm, hogy itt élek és pont.Ezen nincs mit agyalni.
-Igen, valóban az.-mi ez a levakarhatatlan vigyor?Ez lett az új divat vagy mi?
-Hát akkor...-kezdtem szedelődszködni.-Viszlát.-eresztettem egy laza mosolyt legyőzve ezzel testem remegését majd egy nagy ledülettel megcéloztam a kijáratot.Menekülő utat kerestem.Soha nem voltam másmilyen.Ha az életemben valami nem működött megfelelőn akkor menekültem.Ahogy anya is.Kerültem a konfliktus helyzeteket és a zavarba ejtő eseményeket.Nem kell a bonyodalom.Nekem nem.
-Várj.A neved.Megkérdezhetem?-kilépett a pult mögül én pedig megütköztem a levegőben kialakult furcsa feszültségben.Nem volt agresszív csak éppen vibráló.Bennem legalábbis ezt a hatást váltotta ki.-Ha nem veszed persze tolakodásnak...Gondolom egy iskolába fogunk járni.- férfias kezével, melyek nem sokkal ez előtt a zöldséget válogatták, rendezetlen hajkoronájába túrt.
-Blair.Blair Black-nek hívnak.-hadartam el gyorsan és már ki is léptem az utcára a verőfényes napsütésbe.Elkhart Lake, mit tartogatsz még számomra?

~*~

Gyerekek!

Believe MO-n! Megcsináltuk!*-* Ne haragudjatok, hogy itt is. De muszáj volt.*-*

1.Fejezet ~ Eső

Sziasztok!

Nem tudom mit mondhatnék, vagy mit kellene mondanom ebben a helyzetben.Nagyon szépen köszönöm a 24 (!!!) feliratkozót.Ti vagytok a legjobbak! Komolyan.Jézusom.És annyian érdeklődtök a blog iránt, hogy ez megható számomra.Három komment érkezett a prológushoz és mind a három kedves számomra.Egyik sem tőmondat volt így még jobban örültem neki.Ami még elképesztő számomra, hogy több mint 4.00 látogató volt már itt.Köszönöm, köszönöm és milliószor köszönöm.

De úgy gondolom a legjobban a résszel köszönhetem meg.

1.Fejezet ~ Eső

Blair Black.

 Unalom, unalom és még több unalom. Nem is lehetne másképpen jellemezni ezt a néhány napot amit Elkhart Lakeben töltöttem. Lássuk csak, vegyük sorra az eseményeket.Három napja megállás nélkül esik az eső.A szomszédunkban egy idős, zsémbes hölgy lakik aki szemmel láthatóan nem örül nekünk.Az egész "város" mintha el lenne szigetelve. Alig látok embereket az utcán.A ház amibe költöztünk talán kárpótol mindenért egy kicsit.Álmomban sem jártam még ennyire tökéletes helyen. Nem a szokásos értelemben volt fantasztikus, hanem úgy értem, hogy ez tényleg maga volt a csoda.
Számomra legalábbis egészen biztos.Elég nagy és tágas, mindent körül ölel a faalapanyag, ez pedig valami furcsa meghittséget kölcsönöz az egésznek.Fából vannak a falak, a bútorok, a padló és még a mennyezet is, pont úgy ahogy a gyönyörű veranda a bejárati ajtó előtt. A kertről pedig egy pillanatra sem feledkezhetem meg.Ugyan ráfért, hogy valaki a kezébe vegye de ettől függetlenül elképesztően szép lett, nem hiába dolgozik vele anya az utóbbi napokban. Mindig szeretett volna egy kis veteményest, apró virágágyással, amire sajnos esély sem volt mivel nem találtak fel olyan növényeket melyek a betonban is remekül megvannak. Los Angelesben ugyanis tömbházban laktunk és ott a kertészkedésre nem igazán van lehetőség. Most viszont teljes erőbedobással hajt a hobbijában. A végeredmény pedig még szerintem is minden energiát megér, bár anya elmondása szerint még közel sincs kész. Nos, nem vagyok jártas a kertészkedés témában de nekem már most elnyerte a tetszésemet ez a kicsi, zöld óázis. Persze lehet csak elfogult vagyok mindennel kapcsolatban aminek köze van az én szeretett szülőmhöz.
-Kicsim!- anya hangja a konyhából szólt, én pedig a nappaliban ültem.- El szeretnél ma menni a könyvtárba?- mire felpillantottam a köztünk lévő távolság már nem is létezett. Hirtelen mind a ketten egy légtérben voltunk.
-Igen anya , úgy terveztem.- kedvesen felmosolyogtam rá, és csak remélni tudtam, hogy nem szeretne gátat vetni a mai programomnak.Tényleg el szeretnék menni, úgy hallottam egész jó Elkhart Lake könyvtára, bár fogalmam sincs, hogy az után amit itt láttam, azaz a semmi után, mit higgyek el és mit eresszek csak úgy el a fülem mellett.
-Hányra jössz?-tette fel azonnal a számára egyik legfontosabb kérdést.
-Szerintem olyan nyolc körül már itthon is leszek. A kocsidat természetesen nem viszem el de nagyon remélem, hogy az enyém is minél hamarabb itt lesz.- néha napján csak úgy merő véletlenségből fel szoktam hánytorgatni anyának, hogy már éppen itt lenne az ideje elhozni a szervizből az én autómat de valahogy erre soha nem figyel oda.
-Rendben. Mikor mész?- már el is érkeztünk a számára második legfontosabb kérdéshez. Mikor jössz, mikor mész. Ezek az alap dolgok amikről minden áldott alkalommal, hogy kiteszem a lábamat a küszöbön be kell számolnom. Viszont lehet ezért anyát hibáztatni? Könyörgöm az egyetlen gyermeke vagyok, ráadásul lány, egy olyan világban ahol semmi nem lehetetlen. Szóval nem.Nem tudnám ezért hibáztatni soha az életben.A féltés nála a szeretet egyik mellékhatása.
-Ebéd után gondolom.-ismét megvillantottam káprázatos mosolyomat, melyből csak úgy áradt az "Anya nyugodj meg, lélegezz, számolj háromig és...nem,nem leszek itthon háromra." érzés.
~ * ~
Nehéz lenne megmondani, hogy mennyi időt töltöttem itt.A könyvtárban valahogy mindig csak úgy repül az idő, pont úgy mint mondjuk egy könyves boltban. Sajnos mind a két helyen kizárom a külvilágot és csak magam vagyok a sok érdekes történettel amiket ha tehetnék egyszerre kebeleznék be.Beteges ez a ragaszkodás valami olyasmihez ami még csak nem is igaz. De azt hiszem ezt csak az értheti igazán aki jó maga is rajong valamiért, ha már nem is pont a könyvekért.
Azt hiszem közel egy órája görnyedhettem az egyik könyv felett. Hosszas keresgetés árán lett meg és nem tehetek róla, egyszerűen függőséget okozott. Kaland regény volt, némi romantikával fűszerezve egy olyan világban amiért a félkaromat odaadnám csak, hogy egy órára ott élhessek.
Maga az olvasás számomra mindig nagy szenvedély volt. Sokáig kutattam az én stílusomat, és azt amit a legszívesebben veszek a kezembe. Nem mondom, jól elbújt előlem! Sajnos nem az első és nem is a második könyvemnél jöttem rá, hogy mi érdekel a leginkább. Mára már tökéletesen biztosra tudom. A detektív regényeket helyezem előtérbe. Plusz a romantikus momentumoktól számomra csak még kedvesebb és szerethetőbb lesz a történet.
Fogalmam sincs, hogy miért rajongok ennyire a könyvtárakért.Dolgozni nem igazán dolgoznék hosszútávon egy ilyen csendes,szinte már törékeny helyen. Viszont mikor néha elszabadulok otthonról és csak úgy lejövök ide az valami furcsa energiával tölt fel.Megnyugtat és erőt ad a másnaphoz.Egyszerűen szeretem.
Emberi tulajdonság, hogy szeretünk ott lenni ahol kellemes. Ez velem sincs másképpen. Annyira belefeledkeztem a keresgetésbe, majd az olvasásba, hogy egyszerűen elröpült az idő. Egy erősebb villám riasztott fel a kezemben tartott könyv lapjaiból. Először teljesen összerezzentem aztán mikor véget ért a sokk hatás, körbe pillantottam a viszonylag tágas és jól felszerelt helyiségben. Mikor megjöttem sem voltak valami sokan, de most meglepetten kell tapasztalnom, hogy egyes egyedül maradtam a könyvtáros úrral, aki eléggé kedvesnek látszott.
-Kisasszony.- felpillantott a papírok közül amiket éppen rendezgetett.- Ha kérhetem ilyen időben ne induljon majd el gyalog. Még hat óra körül jár az idő, nyugodtan maradhat ha nem tud keresni valakit aki haza vigye. Ez egy futó záporka, hamar el fog menni.-őszinte és aggódó mosoly jelent meg az arcán.-Nem szeretem ha a fiatalok ilyenkor kint mászkálnak. Tudja hogy van ez. Bolondos vénember vagyok már.- halkan nevetett, én pedig elmosolyodtam, de úgy igazából, a szívemből.
-Még nem szeretnék menni.Nem lakom túl messze, bár Elkhart Lake egy kis helye itt szerintem nincs olyan, hogy messze.-arcomról le sem lehetett törölni a mosolyt, és fogalmam sincs, hogy miért. Talán nem is kell tudnom a pontos okát.Egyszerűen így alakult és ennyi.
-Akkor hagyom, olvasson csak.-intett felém mielőtt jó maga is visszafordult volna a dolgaihoz. Az első ember anyán kívül, itt Elkhart Lakeben aki normálisan, emberi lényként kezelt. Azt hiszem meg tudnám szokni a szomszédom helytelenítő pillantása és a vegyes bolti eladók megbámulása helyett.Mindenképpen a könyvtár lesz a kedvenc helyem a városban.
~ * ~
Ütemesen helyeztem előre a lábaimat.A lépteim visszhangoztak az üres utcában. Egészen besötétedet és az sem igazán javított a helyzeten, hogy az ég teljesen beborult. Csak tudnám miért nem süt a nap.Sokkal egyszerűbb lenne az élet itt ha mindig jó idő lenne. Talán az emberek sem lennének ennyire előítéletesek és besavanyodottak.
Ugyan a könyvtárban annak az idős ám de rettentően kedves bácsinak azt ígértem, hogy felhívom anyát és értem jön, valójában erre nem voltam hajlandó. Egy kis városról beszélünk ahol mindenki ismer mindenkit és alig húsz percre lakom sétálva. Szerintem ennyit bőven kibírok és nincs humorom anyára hozni a frászt.Szóval inkább sétálok egyet, nem fog nekem megártani ha már csak az alakomra is gondolok.
Az eső megállíthatatlanul zuhogott én bolond még esernyőt sem hoztam magammal. Maradt a kapucni, legalább az volt a kabátomon mert anyának volt annyi esze, hogy feltegye rá. Én erőszeretettel le szoktam szedegetni a kabátokról mert nem igazán kedvelem őket. Most viszont ez egy életmentő dolognak bizonyult.
Egy nagyobb villám hasított végig a levegőben én pedig azonnal megtorpantam. Gyűlölöm ha villámlik vagy dörög az ég.A kettő együtt meg egyenesen elviselhetetlen számomra. Nem tehetek róla, kicsinek is féltem az ilyesmitől.Azt hiszem ez most sincsen másképpen, noha az ember úgy gondolja, hogy tizenhét évesen már sikerült legyőzni az ilyen butácska félelmeket. Számomra ez nem volt holmi buta félelem. Könyörgöm más a pókoktól fél én meg a villámlástól. Sok ilyen ember van még rajtam kívül, szóval nem számítok UFO-nak.
-Ide figyelj!-hirtelen mintha valami egészen hangos veszekedés ütötte volna meg a fülemet. Nem volt hangosabb a természet zord hangjaitól, de elég közel volt ahhoz, hogy enyhén halljam.
-Nem öcsi te figyelj ide!- a hang hasonlított az előzőhöz de mégis egészen más volt. Sötétebb, erőteljesebb és azt hiszem veszélyesebb.- Nem fogok elmenni.A város nem a te magántulajdonod és ha ide van kedvem jönni akkor ide jövök.
-Elegem van a hülye játékaidból, Derek.- csattant fel a másik személy.
Oké. Akkor összegezzük a dolgokat.Itt állok a sötétben a közelemben két férfi egymásnak esik lassan és valószínűleg testvérek. A gyomrom le-fel liftezik és a félelem lassan szétáradt az ereimben.Akkor most tegyük fel a számomra legfontosabb kérdést.Hova a fenébe kerültem én? Azt hittem Elkhart Lake városa egy kicsi, zöld paradicsom sok növénnyel és még több kedves emberrel. Ez helyett meg valami olyasmi fogadott amire még csak nem is számítottam.
-Nekem meg elegem van az anyáskodó természetedből, Drew!
Az mi a fenéért nem érdekel senkit, hogy nekem miből van elegem? Haza akarok menni. Úgy értem tényleg haza. Lehet, hogy egy szürke kisegér voltam akit senki nem ismert de legalább voltam valaki. Itt úgy néznek rám az emberek mintha földönkívüli lennék, az idő is borzalmas és ez a két idióta mindjárt egymásnak esik és ki tudja mi lesz ebből.
Gyerünk Blair szedd össze magadat! Ismételgettem ezt a mondatot a fejemben, újra és újra. Valahonnan nagyon mélyről pedig enyhe adrenalin löket szökött fel a testembe. Éreztem, ahogy az ereim megtelnek vele, ettől pedig valamivel erősebbnek és elszántabbnak gondoltam magamat. Itt az ideje lelépni.
Halkan indultam meg a vaksötétségben, de tudtam, hogy így is hallani fogják.Túl üres az utca és én meg túl ügyetlen vagyok ahhoz, hogy ne üssek szemet számukra, bárkik is legyenek ők. A lábaim remegtek minden egyes lépésnél. Nem értem magamat. Két veszekedő testvérről van szó én meg úgy reszketek mint a kocsonya! Egy pillanatra sem kellett gondolkoznom, hogy miért. A dolog nagyon egyszerű.
Mind a kettejüknek azonos a hangja de az ahogy a szavakat kiejtik annyira más. Drew valahogy mintha megnyugtatná az embert, szinte simogatóan lágy volt minden szó amit kiejtett a száján.Derek ellenben durván, szinte köpte a mondandóját.Egészen annyira durvának hatott, hogy egyszerűen a hangja is megfélemlített. Testvéreknek tűntek de emberileg két külön világ lehetnek.

Prológus ~ Életfoszlányok.

Sziasztok!

Nem tudom mit mondhatnék. Hála ölel körül! Ki a fene gondolta, hogy egyből ennyi feliratkozó lesz? Még semmi nincs fent és máris itt vagytok tízenegyen és várjátok az első részt.Amire még mindig várnotok kell. Annyira izgulok.Most a prológust hoztam el nektek.
Nehéz lenne bármit is mondani most. Izgulok kedvesek. Régóta őrizgetem ezt a kis történetet magamban majd a gépemen. Nem tudom, hogy helyes volt-e blogot csinálni neki, de eddig nem bántam meg, ebben biztos vagyok. Szóval most nem húzom az időt. Remélem a blog elnyeri a tetszéseteket és számíthatok rátok a jövőben is!:)

Az előzetes videóért nagy köszönet Kittinek, csodálatos munkát végzett, imádom. Minden benne van amit megbeszéltünk, gyorsan és igényesen készítette el!Köszönöm!:)

Prológus ~ Életfoszlányok.

Blair Black:

Minden annyira egyszerűnek tűnt.Az életem teljesen nyugodt és normális volt. Minden nap felkeltem elmentem iskolába, "barátokat" szereztem és éltem.Soha nem kellett aggódnom semmi miatt.Ha szükségem volt valamire, megkaptam.Bár többnyire az életem nagy részét a könyvek töltötték ki...
Egészen addig a napig. Ismered azt az érzés mikor a világod a feje tetejére áll?Mikor minden nyugodt és csöndes.Vihar előtti csend.Majd mint egy villámcsapás úgy ér utol a dolog.Szenvtelenül beférkőzik az életedbe, s megkörnyékezi a szívedet.Lassan, fojtogatva árad szét benned ez a vörös méreg.A szíved furán viselkedik.Hol félre ver, hol pedig nagyokat dobban.Nem érted miért.Én sem értettem.
Amíg meg nem láttam őt.Őt aki előtt azt hittem a szerelmes regények hősei tényleg csak a regényekben léteznek. Aki megtestesítette minden vágyamat.Figyelmével elkápráztatott és magához láncolt.Mellette semmi nem volt lehetetlen.Mert nem az volt a fontos, hogy ő ki és, hogy én ki vagyok. Hanem, hogy egymás mellett kikké tudtunk vállni.
Tökéletes volt.Az életem minden pillanata azzá vállt.Mellette úgy éreztem a mennyország az enyém. Semmi nem ronthatta el az életemet.Minden úgy alakult ahogy kellett.A kis világnak nevezett birodalmam amit magam köré építettem most úgy tűnt tiszta és gyönyörű. Úgy gondoltam nincs még egy ilyen ember a Földön.
Majd jött ő.Karján feszültek az izmok, teste merev és félelmet sugárzó volt.Míg testvére közelében lelkemet a határtalan békesség felhője lengte körül, mellette úgy éreztem a pokol legmélyebb bugyrába süllyedtem. Mint ég és föld, mennyország és pokol,jó és rossz. Teljesen két külön világ ami soha nem ér össze, kívül mégis ugyan az.A borító hasonló,túlontúl, a tartalom pedig még csak közel sem áll egymáshoz.
Semmi nem volt egyszerű. Nem volt könnyű.Az életem fölött álltam ami egy hatalmas katyvasz lett ismét. Nem tudtam ki vagyok és legfőképpen azt nem, hogy ők kik.

Derek Bieber

Néztem az embereket.Semmit nem tettem.Az eső megállíthatatlanul hullott felettem.Kopogott a bőrömön. Kip-kop-kip-kop. Kezdett az agyamra menni.Ahogy az emberi faj is.Itt állok egy helyben és hagyom, hogy hozzám érjenek.A testük érintkezik az enyémmel.De senki nem látott.Nem hallott és még csak a létezésemről sem tudott.
Miért vagyok itt? Mi a fene hozott újra ide? Ösztönösen jöttem.Nem gondolkoztam csak hagytam, hogy a lábam vigyen amerre jól esik neki.Mintha nem én irányítottam volna a testemet.Talán ez is az igazság. Egyáltalán van olyan, hogy testem? Soha nem mutatkozhatom a rendes formámban ezek között az alantas lények között.Elítélnének, vagy ami még jobb cirkuszi bohócot csinálnának belőlem.
Most pedig itt állok és ilyen hülyeségek lepik el a fejemet.Drew a közelben van.Szinte már hallom ahogy gondolataival engem kutat.Rengeteg év telt el és még csak szót sem váltottunk.Én más felé fejlődtem mint ő. Ő mindig is nyápic mitugrász volt.Nem való neki ez a hatalom ami a mi képességeinkkel jár.Soha nem használta ki, és talán még igénybe sem veszi úgy Isten igazából.Maximum ennek a por népnek segít. Meggyalázza azt akik vagyunk.
Drew más mint én.Voltunk mi valaha ugyan olyanok?Ő nem tudja mi az élet igazán szép oldala. Olyan múló emberi dolgokra pazarolja az idejét mint a folytonos tanulás, szerelem és a baráti kapcsolatok kialakítása. Számít ez bármit is?Nekünk nem kellene, hogy számítson.Mi értelme van egy más fajjal barátságot kötni, ha ő 80-90 év után elhagyja a testét, míg a mi lelkünk örökké ragaszkodik a miénkhez?
Meg mondom én.Semmi.Ahogy az életnek sincs értelme.Számomra nincs.Tengődöm jobbra-balra. Keresem a kiutat, de nem találom.Egyre mélyebbre sodródom egy olyan világban ami nem az enyém.Soha nem tartoztam ide.Nem is fogok.

Drew Bieber

Ahogy beértem az iskolába tudtam, hogy ez a nap más lesz. Már kétszer láttam őt.Mosolya mindig magával ragadott.A belőle áradó illatot raktározni kellene és piacra dobni.Édes volt.De nem mesterkélten csak úgy, magától adódóan. Szelíd természetéhez foghatóval nem igen találkoztam.Életemben nem láttam még ilyen embert.Pedig ez a faj annyira kiszámítható és pont ezért békéltem meg velük.Nem rettegtem tőlük, nem utáltam őket.Csak ismertem minden lépésüket előre tudtam.
Kivéve neki.Esetlen és szeleburdi volt olykor, máskor pedig maga a megtestesült önbizalom.Néha béketűrő , máskor pedig a könyvek erős női főhőseivel azonosult.Mindig olvasott.Egy könyv folyton volt a kezében. Noha ebben semmi rosszat nem láttam, mai napig nem tudom, hogy hogy képes valaki ennyire elmerülni egy olyan világban ami nem az övé.
Derek ennek a tökéletes ellentéte.Soha nem lesz képes azonosulni azzal a hellyel és élőlényekkel amit új otthonunknak választottunk.Pedig már jó pár éve itt vagyunk.Ő még sem tudja megszokni az emberek egyszerű életét és kiszámíthatóságát.Neki ez túlontúl unalmas, monoton.Folyamatosan balhék ezerei övezi fivérem életét.Képes lesz valaha másképpen viselkedni?Annyira boldoggá tenne ha csak egyszer nem nekem kellene kihúznom a hülyeségéből.

Viszont a kapcsolatunk akkor romlott meg igazán mikor közém és közé próbált állni...