2014. augusztus 29., péntek

Ha tudnátok mennyire fáj most ez nekem....

.... Mert a The Twins volt eddig pályám "csúcspontja".
Hol kezdjem? Elvesztünk, kedves olvasóim. Ez pedig meg is látszik a részeken. Már régóta nincs bennem és bennetek sem az a lelkesedés mint az elején. Ennek pedig csak én vagyok az oka. Már korábban is említettem, hogy úgy érzem összecsapott részeket hoztam nektek. Van a fejemben egy jól kigondolt történet, tudom, hogy többre vagyok képes mint amennyit most itt nyújtottam. Őszintén sajnálom, hogy eddig várattam erre a bejelentésre de a The Twinsnek annyi. Kudarcot vallottam. Nem teljes egészében, de mégis.

Ennek ellenére nagyon nagy köszönettel tartozom nektek. KÖSZÖNÖM , hogy a blog kezdeténél már több mint 20 feliratkozóm volt pedig csak a prológus és az előzetes videó volt fent. Köszönöm, hogy meghatottak minden egyes kedves szóval. Azt is köszönöm, hogy amikor kaptam egy támadást Ti itt voltatok és együtt meneteltetek velem tovább.

De elfáradtunk. Ti is és én is. A blognak szerintem már mindannyian éreztük, hogy nincs jövője.

VISZONT EGY JÓ HÍR!

A Bizzle blogom befejezése után folytatom az ikreim megírását. Csak nem fogom blogra rakni. Aki szeretné majd olvasni az csatlakozzon a THE TWINS OLVASÓ CSOPORTHOZ! Mert kizárólag ott fogom publikálni a megírt részeket. Ráadásul elölről fogom kezdeni, nem fogok kapkodni. Nagyon szeretem ezt a sztorimat és tudom, hogy több van benne mint amit én itt produkáltam.

Köszönök mindent, de nem búcsúzom hiszen látjátok. Olvasnivalót adni fogok még nektek. Szeretlek titeket, drágák!

2014. július 1., kedd

17 rész - Az ellenséged ellensége a barátod


Hello, újra itt! 
A nyáron még nem is jelentkeztem és már július elseje van. Szörnyen röstellem a dolgot. A másik blogomon sokkal többet voltam jelen. Ez sajnos most így alakul.Talán kellett ez a pihenés számomra, hogy tisztán láthassam a történetet és azt, hogy mit akarok ki hozni ebből. Abban már biztos vagyok, hogy ez a sztori nem csak Blair és az ikrek szerelméről szól. Egy teljesen más világot próbálok nektek bemutatni. 
Köszönöm szépen a rengeteg kommentet. Mikor legutóbb itt jártam 14.000 körül járt a megtekintések száma. Ebben a percben pedig 17.000 körnéykén vagyunk. Számomra még mindig fantasztikus érzés, hogy ennyien vagytok itt, még akkor is amikor nem tudok jönni. Imádlak titeket!♥
A rész remélem tetszeni fog nektek. Hamarosan újra jelentkezem kipihenten és egy évedzáró pontos tervével. Jók legyetek!
Kellemes olvasást!
xoxo HeartBreaker
Justin Bieber 😍👅💦

17. rész - Az ellenséged ellensége a barátod

Drew Bieber 

A csók égetti az ajkamat. Érzem ahogy a bőrőmön át mindenem átforrósodik ahol Blair hozzám ér. Több mint száz évem alatt soha nem éeztem ilyesmit. Ez túl jó, hogy igaz legyen. Földöntúli és melengető. A szívem hevesen dobog, az agyam már nem képes irányítani a gondolatomat. Csak rá tudok fókuszálni. Nem létezik számomra semmi más, csak is kizárólag ő. Ebben a pillanatban a világ felőlem össze is omolhatna amíg őt a karjaimban tarthatom.
Az ajtó túl gyorsan vágódik ki ahhoz, hogy emberi lény nyissa. Azonnal elhúzódom, aggódó tekintettel meredek a kandalóra ami előtt egy ember alak áll, de közel sem emberi lény. A testem remeg, az agyam még nem tisztult ki annyira, hogy képes legyek valamit kinyögni. Bámulom a velem szemben álló fekete hajú nőt, miközben Blairt ölelem védelmezően. Érte bármire képes vagyok.
Leather jacket
Fate, a szintén leszármazott lány
- Szedd össze magad, Bieber! - csattan fel Fate miközben undorodva néz ránk.
- Mit keresel itt? - hangomban akaratlanul is sok az él és a harag. Megzavarta sivár életem egyetlen fantasztikus pillanatát.
- Téged, te idióta. - egyik lábát a dohányzó asztalra teszi, mogorván néz rám.- Megfeledkeztél valamiről. - szinte morog nekem pedig máris hányingerem van tőle.- Amíg itt enyeleg ezzel a söpredék, emberi fajjal addig a testvéredet bezárva tartják.
- Derek bezárva van? - döbbenten bámulok rá. Ez túl sok ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni egyik pillanatról a másikra.
- Gedeon bezárva tartja. - Fate tekintete sötét és félelmet keltő. - Az apád, Drew. A saját apátok tartja bezárva, a fenébe is! - nem tudom hova tenni azt ahogy az izmai megfeszülnek. A hangja haragos és a tekintete perzselő szikrákat szór. Soha nem láttam még ilyennek.
Mindeközben másra kell koncentrálnom. Fate mindig kiszámíthatatlan volt. Nem most kell elemeznem, hogy miért éppen így viselkedik. Nézem őt, figyelem ahogy leveszi bőrkabátját és a kanapéra hajítja. Blair mereven előre bámul. Nem tudom mit gondol, egyszerűen nem tudok gonolkozni. A világ amiben hittem most esik szét. A testvérem - akármilyen is - éppen a segítségemre szorul. A tulajdon apánk tartja fogva, kitudja mióta.
- Két napja tudtam meg. - járkálni kezd, magassarkú csizmája kopog a padlón. Semmi mást nem hallok a kopogás és fülemben lüktető véremen kívül. Kezdem érezni a düht ami lassan telepedik rám és nyomasztóan maga alá temet. Nem ismerem Gedeont de egy valamiben biztos vagyok: megölöm. Az elhatározás elönt valamiféle furcsa elégedettséggel. Igen, ezt kell tennem. Akármennyire is ő az apám, az aki miatt létezhetem, akkor is gyűlölöm.
- Mit tudsz? - előre hajolok, kezemet a combomon pihentetem. Mereven figyelem a történéseket.
- Gedeon az Átalakító intézmény feje. - soha életemben nem hallottam még erről a helyről, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül fut végig rajtam a hideg és állnak fel a szőrszálak a karomon .- Ez, hogy is fogalmazzak. - látszik rajta, hogy kínlódik azzal, hogyan tálalja.
- Fate, te mindig szenvtelenül őszinte vagy. Nem haragszom meg ha most is az leszel.- gúnyosan mosolygok rá. 
- Drew, félre tennéd a múltbéli nézet eltéréseinket? - idegesen az asztalra csap. Egy ideig nem szólok semmit. Ott lebek köztünk a ki nem mondott feszültség, mint egy lesújtásra készülő kard. Tudom, hogy igaza van. Összeszorított szájjal nyelem le a feltörő haragomat és bólintok. Várom, hogy folytassa.
A kanapé besüpped mellettem. Blair komor ackifejezéssel ül le mellém. Tekintetét az ölében pihenő ujjaira szögezi melyeket idegesen tördel. Azonnal felülkerekedik rajtam a védelmező ösztönöm. Nem értem még most sem, hogy miért vagyok ilyen ha róla van szó. Mint egy ugrásra kész oroszlán. 
- Blair, nyugodj meg.- kezemet a hátára simítom, fel-le járatom rajta, simogatom gyengéden.
Ekkor felpillant. Szeme könnyes, fájdalommal teli. A levegő mely számomra szükségtelen, bent reked a tüdőmben, a szoba pedig mintha sugorodna. Szinte már össze is nyom. Nem merek lélegezni, igyekszem nem eszelősen nézni rá. Érzem, hogy valami kellemetlen dolog fog jönni. Valami ami... amiről fogalmam sincs, hogy milyen hatással lesz rám. Jelenleg annyira instabil állapotba kerültem.
- Derekkel álmodok, mostanában. - vékony hangja szinte elveszik a szobában. Ez olyan mint egy arculcsapás. Én még fel sem tudom dolgozni, mire Fate már ott van és karonragadja Blairt. 
- Mit álmodsz? - a fekete, szintén leszármazott lány hangja sürgető.
- Én... én nem. - Blair folyamatosan kapkodja a fejét. Hol rám, hol rá néz. Össze van zavaodva szegény.
- Fate, engedd el.- azonnal felállok, fenyegetően előre dőlök, talán még morgok is. Az indulatok csapongnak bennem. Az egyik percben még a testvéremért a másikban már a szeretett lányért aggódom. De egy valamiben teljesen biztos vagyok. Ha kell bármi áron megvédem Blairt. De ezt Fate is tudja. Elengedi a karját és feltartott kézzel hátrálni kezd. - Most pedig. - póbálok lenyugodni. Mély levegőt veszek, egy pillanatra lehunyom a szemem. - Blair kérlek mond el miket álmodsz.
- Egy sötét erdőben játszódik mindig. A lábam meztelen, a ruhámat szaggatják az ágak Derek pedig előttem fut. Én... nem tudom elérni őt, Drew. Segítségre van szüksége de nem vagyok képes utolérni. - megtörli a szemét. Hirtelen elhagyatottnak látszik, magányosnak és üresnek.
- Blair ez nem a te hibád... - éppen belekezdenék a hegyi beszédembe amivel talán meg tudom vigasztalni, de Fate hangja visszaránt a valós problémához.
- Vannak olyan angyalok akiknek ez a képességük. Be tudnak mászni egy emberi lény fejébe. - megdörzsöli a halántékát, látszik rajta, hogy ő is kínlódik.- Dolgoznak ilyen lények az Átalakító intézményben. Kizárólag az emberek fejébe tudnak motoszkálni és dolgokat ültetni, akár álmokat is. Csak arra tudok gondolni, hogy esetleg miattad csinálták, Drew. Blair az egyetlen emberi kapcsolatod. A gyengepont a pajzsodon. 
- Akkor ez egy csapda.- vonom le a következtetéseket.
- Határozottan.- Fate ismét rám néz, mélyen, egyenesen a szemembe.- Senki nem tudja, hogy miért de ti erősebbek vagytok a többi ikre párosnál. Mind a ketten életben maradtatok. Az egyikőtöket már befogták, most a másik jön.- mint a vadak. Undorodom ettől az egésztől. - Ez az intézmény arra szolgál, hogy a bukott angyalokat és a leszármazottakat maguk mellé állítsák. Bevonják őket a rendszerbe. Nagyon sokféle munkára alkalmazzák őket. Ők amolyan takarító brigád lesznek, hogy ne a tisztavérűeknek kelljen dolgozniuk. De természetesen nem önszántukból. Nagyon különböző módon törik meg őket.
- Honnan tudsz ennyi mindent? - kezdek gyanakodni. Fate mindig az ellenségünk volt. Miért lenne ez most másképpen?
- Ott dolgozom, Drew. Gedeon a főnököm.- szemforgatva néz rám.- Te tényleg semmiről nem tudsz igaz?
- Erről nem.- vállat rántok.- Akkor ezek szerint amikor üldöztek nem olyan régen, nem a kormány emberei voltak?
- De. A kormány is szerepet játszik ebben az egészben.- sokkal bonyolultabb ez a kapcsolat ábra mint azt gondoltam.- Nekik is érdekük, hogy a világot megszabadítsák a hozzánk hasonlóktól. Így összefogtak a tisztavérű angyalokkal. Gedeon nagyon sok mindent tart a kezében. A világ egyáltalán nem olyan fekete és fehér mint amennyire mutatják.
- Mit tehetnénk mi, Derek érdekében? - Blair hangja mellőlem elszántan cseng.- Bármire képes vagyok, hogy megmentsem. Ha kell az életem árán is.- hirtelen féltékenység nyilal a mellkasomban. Nem tudom hova tenni és inkább elhesegetem. Ennek nem most jött el az ideje. Ennél sokkal fontosabb problémáink is vannak, egyelőre.
- Ne ilyen hevesen, királylány.- Fate fintorogva néz rá. Süt róla az utálat. Soha nem szerette az embereket.- Te kis, naiv emberi ivadék nem sokat tehetsz. Neked is látnod kellene a korlátaidat.- a szavakat undorodva, szinte köpi felé.
- Igenis, hasznos vagyok! - csattan fel Blair. Törékeny lány, de tudom, hogy mennyire makacs és hajthatatlan tud lenni. - Segíteni fogok rajta. 
- Ide kész terv kell, kicsi lány. Nem lehet csak úgy odaállítani, mintha mi lennénk a megmentő szuperhősök. Túl sok, agypusztító filmet láttál. - figyelem ahogy a két lány között felizzik a levegő, és nem éppen erotikus értelemben. Bosszúság és gyülölet csírája gyökerezik bennük. Nem lesz könnyű az együtt működés.
- Nyugodjatok már le mind a ketten! - idegesen felállok.- Gedeon engem akar igaz? 
- Igen.- Fate bólint. Mélyen a szemembe néz.
- Mire készülsz Drew? - Blair, Fate szöges ellentéte most sem hazudtolja meg magát és a tulajdonságait, azt ahogy megismertem. Megszeppenve, aggódó tekintettel vizslat.
- Megmenti a testvérét.- azt hiszem a leszármazott lány és én jelenleg azonosan gondolkozunk.
- Bármi áron.- teszem hozzá, most én vagyok elszánt és ezzel senki nem szállhat vitába.

2014. június 25., szerda

Kényszer szünet

Sziasztok manók!
Ne haragudjatok, hogy csak most de a laptop töltőm felmondta a szolgálatot. Nagyon sok van az Asusokkal, ne vegyetek ilyet. A lényeg az, hogy húgom gépéről igyekszem majd írni amíg nem jön meg a töltőm ami - miért is lenne?! - nincs jelenleg a raktárban így várnom kell amíg lesz. És addig még ki tudja mennyi idő telik el. Igyekszem mi hamarabb jelentkezni. Puszi! xoxo HeartBreaker

2014. május 16., péntek

16. rész - Havazás

 Kedves olvasóim!
Szóval eddig tartott a nagy idő hiányom? Nem igazán. Egyszerűen csak ma ráértem volt néhány szabad pillanatom és be tudtam fejezni ezt a részt. Nem szeretnék most kisregényt írni, azt megkaptátok az előbb. Most csak ide teszem a részt és reménykedem, hogy ti is meglesztek vele elégedve, úgy ahogy én is megvagyok. Komolyan, ezzel a résszel nagyjából ki vagyok békülve.:)
xoxo
HeartBreaker
oblivion | via Tumblr
16. rész -Havazás
Blair Black
December 21

Bárcsak mindennel elégedett lennék. Őszintén? Minden annyira egyszerűen alakult.Megszűntek a fura, bizarr álmaim a fiúról aki menekül. Derek eltűnt a színről. Drew és én jól kijöttünk. Nem tudom, hogy mi is van közöttünk de még nem érzem elérkezettnek az időt arra, hogy ezt feszegessem.  Sok, sőt rengeteg időt töltünk a másikkal és ez jobb emberré tett engem. Drew miatt még többet olvasok, olyasmiket amiket előtte a kezembe sem vettem volna. Minden áldott nap hozzátesz valamit a személyiségemhez. Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt. Ha két ember ennyire összemelegszik mint mi ketten óhatatlanul is átvesznek dolgokat a másiktól. Csak remélni tudom, hogy Drew nem az ügyetlenségemet vagy éppen a feledékenységemet vette át tőlem. Egy ilyen kétbalkezes emberből mint én egy is elég ezen a Földön.
- Tudod - kezdett bele halkan, a kabátja zsebébe temetve puha tenyerét. - többet kellene ide járnunk.
Mosolygott. Őszintén és szívből. Ezzel a mosollyal még mindig, közel három hónap után sem tudtam betelni. Gyönyörű arca ellazult és csak merengett a távolba ahol a  a nap első, kissé erőtlen  sugarai most törtek maguknak utat. Decemberhez képest szép időnk volt. Ma még nem havazott, így úgy gondoltuk ez egy remek alkalom a sétára.
- Persze, hátha kitöröm a nyakamat. - forgattam a szememet, de nekem is jó kedvem volt.
- Panaszkodom majd az égieknél, hogy ügyetlen egy teremtést sóztak rám. - nevetve átkarolta a vállamat és magához húzott.- Nem fázol? - mormogta, miközben ajkát a homlokomra szorította egy puha, gyengéd puszira.
- Nem tudom, kérdezd meg az égieket.- finoman oldalba bökte az ujjammal.
Szerettük ezt csinálni. Jobban mondva ez volt a lételemünk. Együtt lógtunk, nevettünk és beszélgettünk, rengeteget. Néha elgondolkozom, hogy mit nem tudhat még róla. Olyankor rájövök, hogy ha van is ilyen dolog, akkor nem számít. Mellette nem kell, hogy minden részemet közszemlére tegyem. Tudta a ki nem mondott dolgokat is és látta a szememben ha valamiről még nem álltam készen beszélni.
- Drew - kezdtem bele komolyan néhány szótlanul megtett lépés után.- Félsz? - igyekeztem valamit leolvasni az arcáról. Ez nem volt túl könnyű. Tökéletes vonásait előre szegezte és amíg én azon fáradoztam, hogy rájöjjek mire is gondol , ő ennek az ellenkezőjére törekedett. Próbálta előlem elzárni mind azt ami a fejében van és csak azt látta, hogy lássam amit szerinte látnom kell.
- Nem. - lassan, robotszerűen felém fordult. Az arcán még mindig egy felfelé görbülő vonal pihent, de már csöppet sem tűnt annyira gondtalannak.- Nincs mitől félnem. Betöltök egy újabb évet az életemben. Nem olyan nagy dolog.
- De te is tudod, hogy ez más.- dacosan néztem rá fel, nem hagytam annyiban a dolgot.- A levél miatt.
- A levél miatt amit az őrült exem küldött? - szemöldöke magasra szaladt, az ég felé meredezett. - Ne is haragudj Blair de bolond lennék aggódni. - rántott vállat. Csak az az átkozott hamis mosoly tűnt volna el az arcáról! De nem. Egy percre sem komorodott el.
- Az exed küldte aki az égieknek dolgozik és aki arra szólít fel, hogy jelenj meg. Ez azért igen nagy dolog.- most már kifejezetten dühös voltam. Nem akartam veszekedni. Végtére is csak a barátja vagyok és nem szólhatok bele az életébe, de akkor is aggódtam érte. Még ha ő nem is aggódott saját magáért.
- Nem is tudom Blair. - lehalkult a hangja, mintha egy kissé beletörődött volna, hogy igazam van.- Nem akarok félni érted? Ez csak egy találkozás. Valószínűleg túl sokáig elkerültem a figyelmüket. Túl sokáig nem voltam színen és most itt az ideje, hogy engem is számításba vegyenek, ha szükség lenne rám.
- Szükség? Mégis mire? - hisztérikus voltam. Minden szó ami elhagyta a számat hisztérikusan és magasan csengett. De tehettem én erről? Pánikoltam, most már hivatalosan is.- Te leszel az új kis nem is tudom, mondjuk titkár fent? Ne nevettess!
- Tudod ez egy olyan világ amit még én sem értek, nem várom el tőled, hogy te értsd. - megállt,a hó már nem ropogott a talpa alatt, így úgy éreztem hülyén venné ki magát, ha én tovább mennék. Pedig szükségem lett volna rá. Valamire ami mechanikusan lefoglal ha már az agyam százfelé kavarog.
- Drew, nem vagyok bolond oké? Ha elmondod, hogy mire készüljek fel, akkor talán van is időm elfogadni.- a szemem szúrt és tudtam, hogy nem leszek képes megállni sírás nélkül, ha ez az értelmetlen vita tovább fokozódik.
- Rendben Blair. Őszinte leszek. - belefáradt a ködösítésbe, ahogy én is abba,hogy megfejtsem a félszavait. Mind a ketten elfáradtunk. - Nem tudom, hogy mi vár rám. Meglátjuk oké? Remélem, hogy tényleg csak annyi, amire én is számítok.
- Igen, igazad lehet.- sóhajtottam fel.- Visszamegyünk a házba? Innék egy forrócsokit és gondolom neked is jól esne.- megtöröltem kesztyűs kezemmel az óhatatlanul is kibuggyant kósza könnycseppeket.
- Blair... - megindult felém a keze, de én arrébb toltam.
- Ne, Drew! - nehezen jöttek a szavak a számra, de már kész voltam, hogy kimondjam.- Jól leszek. Komolyan... jól leszek.- két kisebb szipogás között igyekeztem biztosítani őt arról, hogy minden oké velem.-  Én csak... - felpislogtam az égre, hátha elmúlik az óriási gombóc ami a torkomban keletkezett .- Fontos vagy nekem oké? Nem akarom, hogy elmenj, aztán soha ne gyere vissza. Az nem lenne fair, velem, velünk szemben.
- Igen, az határozottan nem lenne fair, - egy pillanatra megállt, mint aki ízlelgeti a következő szavakat.- velünk szemben. Kettőnkkel.

~ * ~

Ajánlott zene: Christina Perri - A Thousand Years

Hát ezért nem voltam én elégedett. Féltem, hogy elveszítek valakit aki már túlságosan hozzám nőtt. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az amit Drew iránt érzek talán soha nem lesz viszonzott. Olyan nők után mint Fate nem is várhatnám el tőle, hogy lealacsonyodjon az én szintemre. Ettől eltekintve minden nap egy kicsit fontosabb lett nekem. Szerettem a humorát, azt ahogy nevet, vagy ahogy rajtam nevet mert valami ostobaságot csináltam. Imádtam, hogy velem van és, hogy része az életemnek. A nap bármely szakaszában képesek voltunk a másikkal lenni. Lopva sok időt töltöttünk a másikkal. Sokkal többet mint azt a környezetünk vagy mi magunk érzékeltük volna.
- Szóval - körbe pillantott a nappaliban. Ó, igen. Ezt is nagyon szerettem. Mikor a házban van, nálunk, minden annyira más. A kis szoba mintha megtelne élettel és ragyogna. Nekem legalábbis mindenképpen így tűnt. - Ha jól értem anyukád itt hagyott egy csomó holmit, hogy díszítsd fel a házat karácsony előtt, de te még hozzá sem kezdtél. Milyen nő vagy te Blair Cassandra Black? - felháborodott arcát egy párnával próbáltam eltorzítani amit nemes egyszerűséggel hozzávágtam.
- Elfoglalt. Minden gondolatomat egy őrült angyali ivadék köti le. - grimaszosan néztem vele szemben, mire elnevette magát.
- Jól van, sajnálom, hogy ennyire lekötlek. - hátrálni kezdett én pedig nem értettem mire is készül egészen addig amíg a kabátjáért nem nyúlt.- Ebben az esetben és akár...
- Te akár le is ülhetsz a seggedre! - felpattantam és csípőre vágtam a kezemet.- Nem viccelek, Bieber! - egyik kezemet előre emeletem mutatóujjammal nemet intettem, majd a kanapéra mutattam.- Ülj le! Most!
- Ezek a nők. - kuncogva közelebb jött hozzám.- Kidíszítjük a házat?
- Igen. Persze ha csak van kedved.- már az én testtartásom sem volt olyan merev. Gyengéd mosollyal néztem fel rá.- Nem szükséges, hogy az én feledékenységemet te hozd rendbe.
- Örömmel segítek neked ha végre hozod azt a forrócsokit.- kuncogva elment mellettem én pedig a konyhába igyekeztem.
Nem helyes amit csinálunk. Egyáltalán nem az. Viszont kinek van joga eldönteni ebben az esetben, hogy mit tegyünk? Kizárólag nekünk és amíg mi úgy érezzük ez az ismerkedés nem ártalmas addig nincs okom újabb agybajt kapni. Nem igaz?
Csak álltam a konyhában és figyeltem, ahogy a poharakba kiöntött forrócsoki körbe-körbe forog a mikróban. Nem túl eredeti, de nincs kedvem jobban megerőltetni magamat most, mint , hogy beteszek valamit melegedni. Egyébként sem vagyok konyhai zseni. Bár azért nem halnék éhen ha magamra lennék utalva, de annyira azért nem merülök bele.
Szerettem volna ma este csak önmagam lenni. Szerettem volna, ha Drew is csak egy normális srác akinek nincsenek gondjai, aki nem cipeli a terhet. És aki legfőképpen nem érzi magát kívülállónak ezen a világon. Boldoggá akartam tenni őt. Mert mi értelme az életünknek, ha nem csalunk mosolyt azoknak az arcára akiket szeretünk? Ha nem látjuk őket önfeledten boldognak azért mert mellettük vagyunk? Megmondom én : semmi. Akkor lehetünk teljesen egészek ha elmondhatjuk magunkról, hogy egyszer az életben levetkőztük az emberi mivoltunkból fakadó önzőséget és csak a másik boldogságára összpontosítottunk.
Nem tudom, hogy ez nekem ma este mennyire sikerült. De amikor kimentem Drew dalolászva éppen a műfenyőt állította be a sarokba, a kandalló mellé. Felém fordult, kisfiúsan elmosolyodott. Akkor és ott úgy éreztem soha többé nem kell egyedül lennem a világban. Furcsa ez az élet. Soha nem tudhatjuk,hogy éppen kivel hoz minket össze. Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy kitesz majd igazán boldoggá minket. Hiszen néhány hónapja még azt sem gondoltam volna magamról, hogy újra őszintén fogok mosolyogni. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy majd pont Drew tesz igazán boldoggá.
- Gyors voltál.- jegyezte meg miközben felém lépett. Kivette az egyik kezemből az idétlen, mikulásos bögrét és beleivott, aztán letette a kis asztalra.- Köszönöm. Nagyon... érdekes a mintája.- jegyezte meg némi csibészes mosollyal az arcán.
- Azt hiszem hétévesen csináltam anyának.- gondolkoztam el.- Hát, ha ez vigasztal azóta sem fejlődött túl sokat a kézügyességem.
- Ó, igen. - felemelte újra, maga elé tatva szemlélte.- Most, hogy így mondod igazán művészi, absztrakt forma.
- Na mert te biztos valami Picasso vagy, mi? - vigyorogtam fel rá. Egyre közelebb jött. A léptei lassúak, elnyújtottak voltak. Nem volt köztünk már így sem nagy a távolság de ő ezt folyamatosan csak csökkentette.
Éreztem ahogy a pulzusom megugrik egyet, miközben karja a derekamra vándorolt. Már egy hajszál sem fért volna el abban a levegővételnyi helyben amit meghagyott közöttünk. Egyenesen a szemembe nézett, úgy tűnt nem akar gondolkozni. Én sem tettem.
- Blair, én mindenben profi vagyok.- vigyorgott miközben az ajkaimat vizslatta.
- Igazán? Bizonyítsd be.- nem akartam, hogy remegjen a hangom, de ez a nyavajás cserben hagyott.
- Örömmel.
És megtörtént. A hó lassan hullott az ablak előtt miközben a szoba élesen kontrasztban állt a környezettel. A kandallóban ropogott a tűz, de nekem nem ettől volt igazán melegem. Lehelete az arcomat csiklandozta. Még utoljára a szemembe nézett, de nem voltak kételyek már egyikőnk számára sem. Nem féltünk attól, hogy a másik vajon akarja-e. Mert biztosak voltunk az érzésekben.Puha ajka az enyémre vándorolt. Megszűnt a világ. Leginkább úgy tudnám ezt jellemezni, mintha egy csövön keresztül látnék mindent amiben csak mi ketten létezünk. 
Lassan de céltudatosan vette birtokba a testemet. Szabad kezével az arcomra simított, miközben én a hajában találtam utat ujjaimnak. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy a hasamban lévő pillangó eltűnjenek, hogy a fejemben lévő buta gondolatok visszatérjenek. Élvezni akartam, semmi mást. Ez pedig eddig eléggé jól sikerült, hisz úgy mozogtunk együtt, mintha örökké ezt tettük volna, mintha nem most csinálnánk ezt először.

Elkésett gondolatok.

Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz már te szerencsétlen!
Ez az a mondat ami szerintem napi szinten elhangzik a fejemben. Őszintén? Nem tudom, hogy merre kellene tovább mennünk. Előre? Vissza? Esetleg állhatnánk és csak toporoghatnánk egy helyben. Alkotói válság vagy csak egy kis tavaszi fáradtság, magam sem tudom. Szerettem volna ezt a blogot jól megírni és ügyesen befejezni. - A második rész még mindig áll, nem adjuk fel a harcot! - De az a helyzet, hogy az elejét azt hiszem elbaltáztam már. Visszagondolva vannak itt olyan részek amiket csak kényszerből írtam meg, összecsaptam mert kész akartam vele lenni, Nektek. Nem vagyok büszke, egyáltalán nem.

Ez természetesen az én hibám.

Mielőtt ezt valaki félre érteni. Szépen ki is emeltem, hogy mindenki lássa nem rátok akarom kenni a dolgot. Soha nem szándékoztam ilyesmit tenni. Most viszont kénytelen vagyok ehhez folyamodni. Nem akarok szünetet elrendelni vagy éppen bezárni, mert most is a megnyitott szövegszerkesztőben foglalatoskodom a résszel. Viszont jó, ha tudjátok, fogalmam sincs, hogy mikor fogok jönni. Nyafoghatnék egy sort az iskola miatt. ( Hetente több témazáró, felelések, angol vizsga. Megjegyzem az informatika vizsgám készen van, hál' Istennek minden modulom sikerült.) Csak éppen semmi értelme nem lenne. Gondolom nem az iskola hibája, hogy én egy kicsit elvesztem és mással foglalkoztam.

A titkok ...

...mezejére viszlek titeket.
Micsoda drámai egy nőszemély vagyok! - most képzeljetek ide egy hisztérikusan csengő "hahaha" kacagást is -. De komolyan. Itt az ideje, hogy néhány titkomról beszéljek nektek ami titeket is érint. Az első és a legfontosabb az a The Twins- el kapcsolatos.
  1. Jelenleg a 15. résznél tartunk. Ami azt jelenti, hogy hátra van még öt teljes rész. A FINÁLÉ, erről tettem már néhány megjegyzést a The Twins facebook-os olvasói csoportjában. De még semmi komolyat. Nagy dolgokat tervezek. A végére garantáltan minden szálat összekuszálunk és kiengesztellek titeket az összecsapott fejezetekért.
  2. Ez után sem fog megszűnni az élet. Csak éppen nem itt folytatódik. Erről majd később bővebben.
A " Bizzle : Elnyel a sötétség "- ről nem tudok nektek sok titkot mondani. Nagyon élvezem az írását és igyekszem minél hamarabb jelentkezni oda is. Fantasztikusan lehet bánni a karakterekkel. Megmondom őszintén Shaw - az ottani női főszereplőm - az eddigi kedvenc karakterem. 

A nagy bejelentés ...

...,a bonyodalom kedvéért.
Dolgozom valamin amiről még nem szeretnék túl sokat mondani. Nem fogok neki blogot csinálni. Ez már gondolom sejtetni enged valamit. Mindenki tudja rólam, hogy gyerekes és talán túl nagyra törő álmom, hogy egyszer a saját könyvemet tarthassam a kezemben, mosolyogva és elégedetten. Azután a rengeteg átírt év után most úgy érzem éppen itt volt az ideje, hogy belekezdjek. Jelenleg jól haladok vele. Nagyjából 20 oldal van készen ami nem olyan sok, de azért mégis valami. Ami még ennél is fontosabb, hogy élvezem! Kifejezetten élvezem! A karakterek mesések és rengeteg humorral találkozhattok majd. 
Hogy mikorra várható az, hogy ebből tényleg legyen valami? Ez egy kicsit bonyolult. Talán kevesen tudják rólam, hogy anno volt egy blogom ami után kaptam egy kiadói véleményt. Az nagyon sokat jelentett nekem akkortájt. Persze még kicsi voltam. 14 évesen az ember ezzel nem tud mit kezdeni. Most viszont közel a 17-hez úgy gondolom ideje a sarkamra állni. Kutatom a lehetőségeimet. Persze az első állomás az, hogy elkészüljön a kis - ahogy én nevezem - "bébim" . Talán ezért is vagyok lassabb. Mert a fejembe vettem valamit és igyekszem megvalósítani. 

Nos ez elég hosszúra sikeredett. Nem tudtam fékezni a nyelvem, akarom mondani a kezemet. Most pedig röpülök is vissza az én kis elszigetelt világomba. Legyetek jók, majd jelentkezem! :)

2014. április 30., szerda

15.rész - Fogságban

Sziasztok!
Nem szeretnék most nagyon sokat dumálni, mert úgy sem az érdekel titeket. ( :D ) Hosszú időszakon vagyok most túl. Végre lezárult a történelmi verseny, a ballagás.Most már csak az anyáknapja és az osztálykirándulás van. Na meg az angol vizsga de hagyjuk is mert csak idegesítem magamat. Viszont vigasztal a tudat, hogy hamarosan vége. Alig várom, hogy úgy írjak ide nektek, hogy csak erre kell koncentrálnom.
Köszönöm a kedves szavakat a kommentben. Nagyon nagyon jól estek. Ami még fantasztikus érzés az a 13.000 látogató! Az előző résznél jött össze a 12 ezer. Most pedig egy újabb ezressel bővült a dolog. Fantasztikusak vagytok!
Igyekeztem hosszú részt írni. Talán nem ez lett az eddigi legizgalmasabb rész, de közeledünk a fináléhoz.;-)
Kellemes olvasást!
xoxo HeartBreaker
22th April 2013 will be the luckiest 
15.rész. Fogságban
Derek Bieber
Óvatosan nyitogattam ólomnehéz szemhéjaimat. A testem elnehezedett a kőkemény padlón. Lassan tértem magamhoz. Minden mozdulat fizikai fájdalmat okozott,így nem mertem csak úgy felülni. Zúgott a fejem és biztosra veszem, hogy a hányingerem sem véletlen jelentkezett.
Mázli, hogy kimerült voltam és nem voltam túlzottan a legjobb passzban. Lehet, hogy másképpen nem is vészeltem volna ezt túl. Ugyan az állóképességem gyengébb ha a bennem terjengő Erőt használom, mégis jobban jártam. Hogy miért? Mert így nincs bennem annyi lélekjelenlét, hogy gondolkozzam és érezzek. Nem akarok érezni. Az mindig fájdalommal végződik. Ha boldogok vagyunk és a felhők között lebegünk akkor előbb vagy utóbb szomorúakká válunk. Ha más nem az elmúlás miatt. Mikor szerelembe esünk, tudjuk, hogy mulandó és ami mulandó az fáj is. Így hát mi értelme az érzéseknek? Az a pillanatnyi boldog perc, mely hamar tovaszáll? Nem. Nem éri meg. Legfőképpen számomra nem.
Minden túl fehér volt. A falak amik körül vettek, a ruha amit rám aggattak. Egyhangú és nyomasztó. De bár ez lenne a legnagyobb problémám! Nem kaptam normálisan vizet és ételt. A rácsok fogva tartanak. Úgy érzem magamat mint egy tajtékzó vadállat, vagy esetleg mint egy időzített bomba.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem az az, hogy valamivel eltalálnak, a fájdalom végig fut a gerincemen de olyan erővel, hogy minden arcizmom megrándul. Eközben pedig apám elégedett nézésével kell farkas szemeznem. Csak sajnos nem velem volt elégedett, hanem önmagával.
Talán meg kellene lepődnöm azon, hogy a saját tulajdon apám miatt kerültem rács mögé, de ugyan minek? Soha nem találkoztam vele. Pedig nem vagyok éppen fiatal. Több mint száz éve lett volna felkeresni. Úgy látszik mással foglalkozott. Teljesen személytelen számomra. A felismerésen kívül, hogy a képen ő van, semmi mást nem váltott ki belőlem. Nem akarok hirtelen hozzá tartozni, vagy sírva a vállára borulni. Még mindig ugyan úgy undorodom tőle mint tegnap, vagy mint tegnap előtt, vagy az előtt és az előtt.
Az viszont meglepő, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Minden homályos. A mező, apám és az átkozott fájdalom. Erre emlékszem csak. Semmi más nem maradt meg. Fogalmam sincs, hogy hogyan hoztak ide, vagy miért. Mégis itt vagyok elszigetelve a külvilágtól.
Miért pont én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. A fenébe is! Lehet, hogy egy pöcs vagyok, de ez van. Köpök a szabályaikra. Eddig ez senkit nem zavart. Akkor nem értem miért pont most jött el a bűnhődésem ideje. A legszomorúbb az egészben, hogy a tulajdon apám tette ezt velem, mégsem zavar annyira mint a tény, hogy bezártak. Valahogy olyan távoli számomra. Az egész életemet nélküle éltem le. Nincs miért siránkoznom. Mintha egy idegen tette ezt volna velem. Ugyan annyira utálom ezért.
Hirtelen felindulásból előre vetettem magamat. Nem is tudom, hogy mit képzeltem, de ki kellett jutnom innen. Nem maradhatok itt. Megőrjítenek a rácsok és a gönc ami rajtam van. Két kezem közé fogtam a fémet velem szemben. A dühöm és az elkeseredettségem ott volt a kezemben. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy véget vessek a bezárásnak.
A bőröm mintha égne. A fém lassan izzani kezd a tenyerem alatt. Az izmaim megfeszülnek, az ereim pedig szinte kitörnek a bőröm alól. Forróvá válik a levegő. Valami megváltozik. Érzem, ahogy ismét távozik a testemből a bennem lakozó Erő egy része. Dübörgő pulzusomon kívül nem hallok mást pusztán csak az önön visszafojtott morgásomat.
Ki akartam törni. Egy perccel sem bírok ki többet ebben a hófehér, kivülről makulátlannak tűnő börtönben. Az agyam elhomályosodott. Már nem tudtam tisztán gondolkozni. A bennem rejlő feszültségen át semmi másra nem koncentráltam. Egyetlen cél létezett számomra, az pedig a kijutás, bármilyen áron.
- Fogják le! A fenében is!- az emberek hangja távolinak tűnt. A sötét fátyol, melyet a tudatalattimra eresztettem már túl szorosan simult rám.  Nem létezett idő és tér. Csak a cél. A vágy, a szabadság.
- Uram a 001-es teljesen megvadult.- számok, hangok, érzések. Minden összemosódott bennem. Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni.  Semmi nem kapcsolódott semmihez. Mintha minden apró kis részlet csak úgy lebegne az univerzumban, ok nélkül.
Blair Black
A fojtogató érzés, mely már reggel óta bennem hasogat, nem akart megszűnni. Féltem valamitől. Minden apró kis porcikám reszketett. Viszont fogalmam sincs, hogy mi váltotta ezt ki belőlem. Talán túl sok mindenen mentem keresztül. Lehet, hogy egyszerűen csak kimerültem fizikailag. Ez a jobbik eset. A rosszabbikba bele sem merek gondolni.
- Vigyázz királylány!- egy mély, férfias hang zökkentett ki a gondolat menetemből. Teljesen összerezzentem, annyira váratlanul ért. Felkaptam a fejemet, James , a foci csapat tagja, éppen a fölöttem lévő plakátott aggatta le. Követtem a tekintetemmel, majd beláttam, hogy tényleg jobb lenne arrébb állni.
Már reggel óta a Rózsa Bál utáni maradványokat próbáljuk rendbe rakni. Ehhez egy hadsereg is kevés lenne, nemhogy az a maréknyi diák csapat akik megjelentek ma itt. Gondolom a többiek még részegen fetrengenek oda haza.Ezen nem lepődnék meg. Tegnap mindenki cudar állapotba került. Viszont az, hogy Drew még csak erre sem tolta a képét. Kifejezetten meglepő és valljuk be sértő is számomra. Persze tudtam, hogy nincs köztünk semmi. Mégsem ezt vártam tőle. Egy szót sem hallottam felőle és ez kezd aggasztani.
~ * ~
- Köszönjük a segítséget fiatalok.- mosolygott felénk az angoltanárnő. Végre, két órával később, fáradtan ugyan, de kifelé ballaghatok az iskolából. Ez az egy hátul ütője van a pénteki bálozásnak. Szombaton be kell jönni és takaríthatunk. Borzalmas az egész.
Alice valamiről csacsogott mellettem, de nem voltam képes rá figyelni. Valami más kötötte le az érdeklődésemet. A fekete sport kocsi, melyet már olyan jól ismerek, ott parkolt az iskola előtt. Sötétített ablakain át nem láttam be, de sejtem, hogy kiül a volán mögött.
- ... és akkor megcsókolt. Érted Blair? Ott a házunk előtt.- én igyekeztem. Komolyan oda akartam figyelni barátnőm mondandójára, de képtelen voltam. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy vajon hogy néz ki. Lekötötte minden gondolatomat. Bár ebben semmi meglepő nincs. Reggel óta ezt teszi.
Amikor márt azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet a helyzetem, az élet nevetve megmutatja, hogy tévedtem. Kinyílt a fekete, gyönyörűen tiszta kocsiajtó és kilépett egy még gyönyörűbb lény rajta. Ott állt öt méterre tőlem. Szenvtelenül, magabiztosan nézett a szemembe. A gyomrom folyamatosan liftezett. Azt hiszem az a kevés reggeli amit magamba tuszkoltam most vissza fog köszönni.
Nem lenne szabad valakinek ennyire tökéletesnek lennie! Ezt büntetni kellene. Remegő térdekkel álltam egyik lábamról a másikra. Tudtam, hogy oda kell hozzá mennem. Már a gondolattól is vérvörös lett az arcom. Úgy éreztem, hogy menten megfőlök ebben a hőségben. Az ájulás határán álltam. Ennél többet egészen biztos, hogy nem bírok el.
- Blair.- észre sem vettem, hogy elindult felém. Mire felfogtam a dolgokat már ott állt velem szemben.- Szia Alice.- köszönt a mellettem teljesen sokkoltan bámuló szőkeségnek.
- He...ello.- nyögte ki végül.- Izé. Én most akkor...megyek. Majd beszélünk.- megölelt, szorosan magához húzott, aztán elviharzott. Fantasztikus! A legjobb barátnőm magamra hagy, pont ebben a helyzetben.
- Beszélhetnénk?- piha tenyerét az arcomra simította. Ha volt is bennem napközben bármilyen harag iránta, az most semmivé lett.- Elvinnélek ebédelni ha még nem voltál.- gyengéden beszélt, mintha egy kis gyerekkel szeretné megértetni magát.
- Az nagyon jól hangzik.- nyögtem ki nehezen.- Merre jártál?  Nem hallottam felőled. Reggel óta.- tettem hozzá végül. Nem akartam számon kérni. Isten a tanúm rá, hogy tényleg nem. De ahogy ott álltunk úgy gondoltam, hogy nem bűn megkérdezni ezt az aprócska kis tényt.
- Nem akartam reggel bajt okozni. Anyukádnak biztos nem tetszett volna, ha melletted talál az ágyban.- apró mosollyal nézett le rám, amit igyekeztem viszonozni számára.
Vajon tényleg ennyi van a dologban? Persze nincs okom kételkedni benne. Megosztotta velem élete legnagyobb titkát. Most már mintha valamifajta szövetségesek lennénk. Tudok róla olyat amit más nem és érzem soha nem élnék vele vissza. Remélem ezt ő is tudja. Tudnia kell.
Az élet annyira kiszámíthatatlan. Amíg Los Angelesben éltem mindig vágytam valamire. Hiába volt ott nekem a nyüzsgő nagyváros, amit imádtam ugyan, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Most pedig, ebben az paránnyi kis városban egésznek érzem magamat. Az első időszak nem volt egyszerű. Mindenki olyan furcsán nézett rám. De ma már teljesen elégedett vagyok. Nincs szükségem semmire. Rajta kívül.
Beteges lennék? Megeshet. Viszont nekem elég, hogy én tudom, hogy valami nálam nagyobb vette kezdetét. Nem ismerem ezt az érzést, soha nem találkoztam vele még ez előtt. De az, hogy mellette hevesen ver a szívem, hogy mellette minden színesebb és szebb, nekem bőven elég arra, hogy elégedett legyek.Szóval igen. Kifejezetten elégedett vagyok azzal amit a sors kínált számomra. Én a könyvmoly, csendes lány végre úgy érzem, hogy nem akarok a történetek kitalált, meseszerű világába menekülni, hisz végre a valóság szebb mindennél.

2014. április 18., péntek

14. rész Életfoszlányok.

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Nos. Mit is kellene mondanom? Ugyan a kommentekért kicsit zabos vagyok, de néhány dolog kiengesztelt. Azért tessék rendesen kommentelni! Nekem is jól esik, ha kapok visszajelzést. Viszont lassan a 60. feliratkozónál járunk és nemsokára elérjük az 12.000-es megtekintést! Ugyan a kinti számláló nem jó, majd teszik ki egy blogger számlálót is. Ami kint van az később került ki és nem olyan régtől számolja. A lényeg az, hogy hálás vagyok!
Sokan kerestek meg egyébként facebookon is vagy ask.fm-en, Rengeteg üzenetet kapok, hogy tetszik nektek a blog és ez nagyon de nagyon jól esik. Örülök, hogy örömöt szerezhetek néhány lopott percre az olvasóimnak. 
Legyetek jók és élvezzétek a tavaszi szünetet! Sajnos én nem tudom. Folyamatosan versenyekre készülök, így fogalmam sincs, hogy mikor jövök legközelebb, de igyekszem!:)
Ui: Egy kissé rövidre sikerültem most. A következő viszont hosszabb lesz, már elkezdtem írni. Remélem azt is tudom minél hamarabb hozni nektek.:)
xoxo HeartBreaker
Jessica

14.rész Életfoszlányok.
Blair Black.
"- Várj meg! Kérlek! - hangom remeg és kétségbeesett. Nem eshet baja. Nem hagyhatom, hogy baja legyen. Figyelem izmos testét miközben ütemesen szalad előre. Friss illata azonnal körül öleli a természetet. Beveti magát a fák közé, én pedig utána iramodom. Minden lépésnél érzem, hogy nem bírom már tovább. Meztelen talpaimat folyton felsérti valami. Hol egy ág, hol egy tüske, hol pedig egy oda nem illő kő. De nem adom fel. Utol kell érnem őt.
Aztán eltűnik. Sötétség telepedik rám, a fák, a bokrok és a fény ami biztonságot adott vele együtt lesz semmivé. Egyedül állok az ürességben. Kiáltani akarok, a nevén szólítani, hogy idejöjjön és újra rendbe tegyen mindent. De a torkom kiszáradt és egy hang sem jön ki a számon...Semmim sincs."
Az ébredés egyedül él utol. Félig már tudatában vagyok a külvilágnak, de igazán akkor ébredek rá, mikor  megérzem testem hánykolódását és egy nagyobbat dobok magamon az ágy puha takaróján. Zihálva kapkodom a levegőt, a szemhéjam azonnal felpattan. Nem is keresem az egykor még mellettem fekvő fiút. Biztosra veszem, hogy már akkor lelépett mikor anya megjött.
Az álom viszont megrémít. Mindenem vizes. A hajam csapzottan tapad verejtékkel borított arcomra. Úgy érzem magamat mint aki ezer bikával küzdött meg az éjszaka folyamán. Soha nem éreztem még ilyen rettegést. Ami ironikus tekintve a tegnap történteket. Lehetetlen, hogy valami még annál is félelmetesebb legyen.
Miután erőt vettem magamon és lezuhanyoztam rápillantottam a telefonomra. Alice hívott... egy párszor. Tizenegy nem fogadott hívásom van tőle és három SMS-em. Te jó ég! Jobb lesz, ha most azonnal visszahívom.
Egyébként sincsenek túl nagy körmeim de miközben Alicet hívtam azon kaptam magamat, hogy még azt a kicsit is rágni kezdem. Ahogy tudatosult bennem a dolog azonnal elkaptam kezemet a számtól és gondolatban jó nagyot rácsaptam.
- Alice annyira sajnálom, kérlek ne szedd le a fejemet! - kezdtem el azonnal mentegetőzni.
- Blair Black. Az ég áldjon meg! Egyben vagy? Már a mamádnak is telefonáltam.- ettől az aggódó hangtól csak még rosszabbul éreztem magamat. Milyen barát vagyok én?
- Kérlek Alice ne haragudj rám. Annyi hirtelen történt minden. Én csak... találkoztam Drewal.- kezdtem bele félve. Nem tudom mennyi mindent mondhatok el barátnőmnek. Persze egyértelmű, hogy sokat nem, de nem akarok hazudni neki.
- Azt akarod mondani, hogy Drew Bieberrel? Mi a...?!- elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a kék szemű szépséget tátott szájjal a szobájában ülve. - Részleteket!- sipákolta máris. Nevetve eltartottam egy kicsit a telefont a fülemtől.
- Csak dumáltunk. Ennyi az egész.- vagy valami olyasmi.- Nincs túl sok mondanivalóm.
- Megcsókolt? Megölelt? Vagy csak egy kicsit hozzád ért? - a lelkemhez. Azt teljesen megérintette, de nem állok készen ezt elmondani akárkinek is.-  Ne kínozz, Blair! A suli leghelyesebb és legérhetetlenebb srácával lógtál. A vicc az, hogy amúgy észre sem veszi, hogy mennyire oda van érte mindenki.
- Igen. Én is pontosan így gondolom. - feleltem apró mosollyal a számsarkában. Lehunytam a szememet és hátra vetettem magamat az ágyamra.- Azt hiszem... kedvelem.- apró részlet és nagyon távol áll a valóságtól ami ennél jóval több, de egyelőre jobb ha magamban tisztázom a dolgokat. Végtére is még arra sem volt időm, hogy rosszul érezzem magamat. Rossz kislány voltam. Felengedtem egy srácot a szobámba amíg anya nem volt itthon. Vele aludtam, ő meg reggel lelépett. Persze tudom, hogy miért, de ez még nem jelenti azt,hogy nem eshet rosszul a dolog. Ennek ellenére nem tudom magamat kellemetlenül érezni. Semmi olyat nem tettünk amit meg kellene bánnom. Még ha lehetne sem fordítanám vissza ezt az estét. Életem legjobb éjszakája volt.
jason
Derek Bieber

Magam sem tudom, hogy mi kevert ide. Eredetileg semmi másra nem vágytam csak arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kellett pár nyugodt perc. A harc olyan nemes egyszerűséggel ért véget, mint ahogy elkezdődött. Nem bírtam ott maradni. Drew lelécelt a kis csajjal én pedig magam maradtam. Menekülnöm kellett. Hogy mi elől? Nem a kormány kutyái ijesztettek el és nem is a fajtám sötét része, hisz erősebb és sötétebb vagyok bárkinél a Földön.  Magamtól féltem. Az érzésektől amik bennem kavarodtak, a gondolatoktól amik szinte szétrobbantották a fejemet. Érzések. Egyetlen, rövidke kis szó. Mégis annyi mindent hordoz magában. Az emberek többségének az életét ezek határozzák meg. Én viszont  régen töprengtem ennyit rajtuk. Egyszerűen felesleges. Most sem értem magam. Nem válhatok egy olyan érzelgős nyálgéppé mint a testvérem.
Ez az egyetlen olyan eldugott helye a városnak ahol önmagam lehetek. Törhetek, zúzhatok ha éppen úgy tartja kedvem. Vagy tehetem azt is amit most. Csak ülök, lógatom a lábamat és figyelem a természetet. Hallgatom a madarak hamisíthatatlan énekét, a levegőben zúgó rovarok hangját. Minden olyan eleven. Egyedül én nem.
A langyos szellő végig tekergőzött a testemen. Hunyorogva pillantottam az előttem elterülő színkavalkádra, az égbolt hatalmas színpalettája lebegett felettem. Hagyom, hogy a szél a szárnyaimba kapjon. Nem ellenkeztem. Sem erőm nem volt sem kitartásom.
Furcsa, nem várt fordulatot vesznek a fejemben ezerfelé cikázó gondolatok. Drew és az ő kis szív szerelme. A bennem szunnyadó düh valami új, elemi erővel tör rám. Az izmaim megfeszülnek és a rám telepedő nyugalom semmivé foszlik. Hogy mondhatta el az az idióta, hogy mik vagyunk mi? Hogy volt erre képes? Nem csak önmagát sodorta ezzel bajba, hanem a fajtánkat is, beleértve egyaránt engem is.
Nagyot nyelek, előre nyújtom a kezemet és hagyom, hogy az erő, mely bennem tombol, utat találjon magának. A torkomat hangos nyögés hagyja el amint a tenyeremből felszakadó villám eléri az égboltot. Már nem csak én vagyok dühös és nyugtalan. A sötét felhők elűzik a narancssárga fényárban úszó világot előlem. Helyükön a búskomorság marad. Tökéletesen tükröz engem.
Vibrál a levegő a testem körül. Halványan szürkés de annál fényesebb színben körvonalazódom ki. Tudom, hogy a szemeim szinte vérben forognak miközben kinyújtott kezemen minden ér megduzzad. A feszültség csak fokozódik mikor felállok. Nem bírom a tehetetlenséget. Szükségem van a rombolásra különben magamat pusztítom el belülről.
Szárnyaim hatalmas, sötét lepelként emelkednek fölém. Érzem ahogy az energia végig siklik a testemen. Már nem a kezemből vagy egyéb végtagomból tör fel. Egyenesen az energia lakhelyéről, a szívem mellől , távozik a testemből.  Forróvá válik a levegő, de csak egy pillanatra. Egészen addig a röpke percig míg hideg esőt nem zúdítok a tájra. Már nem szól a madarak éneke, sem a rovarok hangja. A mennydörgés dalol nekem.
- Tudod mit? Te ott fent!- ordítom torkom szakadtából miközben vizes hajtincseimen át az égre bámulok.- Cseszd meg! Kurvára cseszd meg! - kiáltom még utoljára. Furcsa érzésem támad. Nem vagyok egyedül. A szárnyaim megremegnek és az erő ami bennem volt semminek tűnik ahhoz képest ami most a hátamba fúródik. Elnyílnak az ajkaim, döbbenten fordulok hátra. Nem vérzek, nem tört el semmim. Mégis olyan fájdalom hasít a bőröm alá, hogy azonnal térdre ereszkedem. Az eső cseppeken át egyetlen arcvonás tükröződik ki, melyet soha nem láttam élőben. Más mint a képeken, de mérget mernék rá venni, hogy nem tévedek és nem is a helyzet okozta sokk beszél belőlem.Apa?!