15.rész - Fogságban

Sziasztok!

Nem szeretnék most nagyon sokat dumálni, mert úgy sem az érdekel titeket. ( :D ) Hosszú időszakon vagyok most túl. Végre lezárult a történelmi verseny, a ballagás.Most már csak az anyáknapja és az osztálykirándulás van. Na meg az angol vizsga de hagyjuk is mert csak idegesítem magamat. Viszont vigasztal a tudat, hogy hamarosan vége. Alig várom, hogy úgy írjak ide nektek, hogy csak erre kell koncentrálnom.

Köszönöm a kedves szavakat a kommentben. Nagyon nagyon jól estek. Ami még fantasztikus érzés az a 13.000 látogató! Az előző résznél jött össze a 12 ezer. Most pedig egy újabb ezressel bővült a dolog. Fantasztikusak vagytok!

Igyekeztem hosszú részt írni. Talán nem ez lett az eddigi legizgalmasabb rész, de közeledünk a fináléhoz.;-)

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

 

15.rész. Fogságban

Derek Bieber

Óvatosan nyitogattam ólomnehéz szemhéjaimat. A testem elnehezedett a kőkemény padlón. Lassan tértem magamhoz. Minden mozdulat fizikai fájdalmat okozott,így nem mertem csak úgy felülni. Zúgott a fejem és biztosra veszem, hogy a hányingerem sem véletlen jelentkezett.
Mázli, hogy kimerült voltam és nem voltam túlzottan a legjobb passzban. Lehet, hogy másképpen nem is vészeltem volna ezt túl. Ugyan az állóképességem gyengébb ha a bennem terjengő Erőt használom, mégis jobban jártam. Hogy miért? Mert így nincs bennem annyi lélekjelenlét, hogy gondolkozzam és érezzek. Nem akarok érezni. Az mindig fájdalommal végződik. Ha boldogok vagyunk és a felhők között lebegünk akkor előbb vagy utóbb szomorúakká válunk. Ha más nem az elmúlás miatt. Mikor szerelembe esünk, tudjuk, hogy mulandó és ami mulandó az fáj is. Így hát mi értelme az érzéseknek? Az a pillanatnyi boldog perc, mely hamar tovaszáll? Nem. Nem éri meg. Legfőképpen számomra nem.
Minden túl fehér volt. A falak amik körül vettek, a ruha amit rám aggattak. Egyhangú és nyomasztó. De bár ez lenne a legnagyobb problémám! Nem kaptam normálisan vizet és ételt. A rácsok fogva tartanak. Úgy érzem magamat mint egy tajtékzó vadállat, vagy esetleg mint egy időzített bomba.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem az az, hogy valamivel eltalálnak, a fájdalom végig fut a gerincemen de olyan erővel, hogy minden arcizmom megrándul. Eközben pedig apám elégedett nézésével kell farkas szemeznem. Csak sajnos nem velem volt elégedett, hanem önmagával.
Talán meg kellene lepődnöm azon, hogy a saját tulajdon apám miatt kerültem rács mögé, de ugyan minek? Soha nem találkoztam vele. Pedig nem vagyok éppen fiatal. Több mint száz éve lett volna felkeresni. Úgy látszik mással foglalkozott. Teljesen személytelen számomra. A felismerésen kívül, hogy a képen ő van, semmi mást nem váltott ki belőlem. Nem akarok hirtelen hozzá tartozni, vagy sírva a vállára borulni. Még mindig ugyan úgy undorodom tőle mint tegnap, vagy mint tegnap előtt, vagy az előtt és az előtt.
Az viszont meglepő, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Minden homályos. A mező, apám és az átkozott fájdalom. Erre emlékszem csak. Semmi más nem maradt meg. Fogalmam sincs, hogy hogyan hoztak ide, vagy miért. Mégis itt vagyok elszigetelve a külvilágtól.
Miért pont én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. A fenébe is! Lehet, hogy egy pöcs vagyok, de ez van. Köpök a szabályaikra. Eddig ez senkit nem zavart. Akkor nem értem miért pont most jött el a bűnhődésem ideje. A legszomorúbb az egészben, hogy a tulajdon apám tette ezt velem, mégsem zavar annyira mint a tény, hogy bezártak. Valahogy olyan távoli számomra. Az egész életemet nélküle éltem le. Nincs miért siránkoznom. Mintha egy idegen tette ezt volna velem. Ugyan annyira utálom ezért.
Hirtelen felindulásból előre vetettem magamat. Nem is tudom, hogy mit képzeltem, de ki kellett jutnom innen. Nem maradhatok itt. Megőrjítenek a rácsok és a gönc ami rajtam van. Két kezem közé fogtam a fémet velem szemben. A dühöm és az elkeseredettségem ott volt a kezemben. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy véget vessek a bezárásnak.
A bőröm mintha égne. A fém lassan izzani kezd a tenyerem alatt. Az izmaim megfeszülnek, az ereim pedig szinte kitörnek a bőröm alól. Forróvá válik a levegő. Valami megváltozik. Érzem, ahogy ismét távozik a testemből a bennem lakozó Erő egy része. Dübörgő pulzusomon kívül nem hallok mást pusztán csak az önön visszafojtott morgásomat.
Ki akartam törni. Egy perccel sem bírok ki többet ebben a hófehér, kivülről makulátlannak tűnő börtönben. Az agyam elhomályosodott. Már nem tudtam tisztán gondolkozni. A bennem rejlő feszültségen át semmi másra nem koncentráltam. Egyetlen cél létezett számomra, az pedig a kijutás, bármilyen áron.
- Fogják le! A fenében is!- az emberek hangja távolinak tűnt. A sötét fátyol, melyet a tudatalattimra eresztettem már túl szorosan simult rám.  Nem létezett idő és tér. Csak a cél. A vágy, a szabadság.
- Uram a 001-es teljesen megvadult.- számok, hangok, érzések. Minden összemosódott bennem. Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni.  Semmi nem kapcsolódott semmihez. Mintha minden apró kis részlet csak úgy lebegne az univerzumban, ok nélkül.

Blair Black
A fojtogató érzés, mely már reggel óta bennem hasogat, nem akart megszűnni. Féltem valamitől. Minden apró kis porcikám reszketett. Viszont fogalmam sincs, hogy mi váltotta ezt ki belőlem. Talán túl sok mindenen mentem keresztül. Lehet, hogy egyszerűen csak kimerültem fizikailag. Ez a jobbik eset. A rosszabbikba bele sem merek gondolni.
- Vigyázz királylány!- egy mély, férfias hang zökkentett ki a gondolat menetemből. Teljesen összerezzentem, annyira váratlanul ért. Felkaptam a fejemet, James , a foci csapat tagja, éppen a fölöttem lévő plakátott aggatta le. Követtem a tekintetemmel, majd beláttam, hogy tényleg jobb lenne arrébb állni.
Már reggel óta a Rózsa Bál utáni maradványokat próbáljuk rendbe rakni. Ehhez egy hadsereg is kevés lenne, nemhogy az a maréknyi diák csapat akik megjelentek ma itt. Gondolom a többiek még részegen fetrengenek oda haza.Ezen nem lepődnék meg. Tegnap mindenki cudar állapotba került. Viszont az, hogy Drew még csak erre sem tolta a képét. Kifejezetten meglepő és valljuk be sértő is számomra. Persze tudtam, hogy nincs köztünk semmi. Mégsem ezt vártam tőle. Egy szót sem hallottam felőle és ez kezd aggasztani.
~ * ~
- Köszönjük a segítséget fiatalok.- mosolygott felénk az angoltanárnő. Végre, két órával később, fáradtan ugyan, de kifelé ballaghatok az iskolából. Ez az egy hátul ütője van a pénteki bálozásnak. Szombaton be kell jönni és takaríthatunk. Borzalmas az egész.
Alice valamiről csacsogott mellettem, de nem voltam képes rá figyelni. Valami más kötötte le az érdeklődésemet. A fekete sport kocsi, melyet már olyan jól ismerek, ott parkolt az iskola előtt. Sötétített ablakain át nem láttam be, de sejtem, hogy kiül a volán mögött.
- ... és akkor megcsókolt. Érted Blair? Ott a házunk előtt.- én igyekeztem. Komolyan oda akartam figyelni barátnőm mondandójára, de képtelen voltam. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy vajon hogy néz ki. Lekötötte minden gondolatomat. Bár ebben semmi meglepő nincs. Reggel óta ezt teszi.
Amikor márt azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet a helyzetem, az élet nevetve megmutatja, hogy tévedtem. Kinyílt a fekete, gyönyörűen tiszta kocsiajtó és kilépett egy még gyönyörűbb lény rajta. Ott állt öt méterre tőlem. Szenvtelenül, magabiztosan nézett a szemembe. A gyomrom folyamatosan liftezett. Azt hiszem az a kevés reggeli amit magamba tuszkoltam most vissza fog köszönni.
Nem lenne szabad valakinek ennyire tökéletesnek lennie! Ezt büntetni kellene. Remegő térdekkel álltam egyik lábamról a másikra. Tudtam, hogy oda kell hozzá mennem. Már a gondolattól is vérvörös lett az arcom. Úgy éreztem, hogy menten megfőlök ebben a hőségben. Az ájulás határán álltam. Ennél többet egészen biztos, hogy nem bírok el.
- Blair.- észre sem vettem, hogy elindult felém. Mire felfogtam a dolgokat már ott állt velem szemben.- Szia Alice.- köszönt a mellettem teljesen sokkoltan bámuló szőkeségnek.
- He...ello.- nyögte ki végül.- Izé. Én most akkor...megyek. Majd beszélünk.- megölelt, szorosan magához húzott, aztán elviharzott. Fantasztikus! A legjobb barátnőm magamra hagy, pont ebben a helyzetben.
- Beszélhetnénk?- piha tenyerét az arcomra simította. Ha volt is bennem napközben bármilyen harag iránta, az most semmivé lett.- Elvinnélek ebédelni ha még nem voltál.- gyengéden beszélt, mintha egy kis gyerekkel szeretné megértetni magát.
- Az nagyon jól hangzik.- nyögtem ki nehezen.- Merre jártál?  Nem hallottam felőled. Reggel óta.- tettem hozzá végül. Nem akartam számon kérni. Isten a tanúm rá, hogy tényleg nem. De ahogy ott álltunk úgy gondoltam, hogy nem bűn megkérdezni ezt az aprócska kis tényt.
- Nem akartam reggel bajt okozni. Anyukádnak biztos nem tetszett volna, ha melletted talál az ágyban.- apró mosollyal nézett le rám, amit igyekeztem viszonozni számára.
Vajon tényleg ennyi van a dologban? Persze nincs okom kételkedni benne. Megosztotta velem élete legnagyobb titkát. Most már mintha valamifajta szövetségesek lennénk. Tudok róla olyat amit más nem és érzem soha nem élnék vele vissza. Remélem ezt ő is tudja. Tudnia kell.
Az élet annyira kiszámíthatatlan. Amíg Los Angelesben éltem mindig vágytam valamire. Hiába volt ott nekem a nyüzsgő nagyváros, amit imádtam ugyan, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Most pedig, ebben az paránnyi kis városban egésznek érzem magamat. Az első időszak nem volt egyszerű. Mindenki olyan furcsán nézett rám. De ma már teljesen elégedett vagyok. Nincs szükségem semmire. Rajta kívül.
Beteges lennék? Megeshet. Viszont nekem elég, hogy én tudom, hogy valami nálam nagyobb vette kezdetét. Nem ismerem ezt az érzést, soha nem találkoztam vele még ez előtt. De az, hogy mellette hevesen ver a szívem, hogy mellette minden színesebb és szebb, nekem bőven elég arra, hogy elégedett legyek.Szóval igen. Kifejezetten elégedett vagyok azzal amit a sors kínált számomra. Én a könyvmoly, csendes lány végre úgy érzem, hogy nem akarok a történetek kitalált, meseszerű világába menekülni, hisz végre a valóság szebb mindennél.