1.Fejezet ~ Eső

Sziasztok!

Nem tudom mit mondhatnék, vagy mit kellene mondanom ebben a helyzetben.Nagyon szépen köszönöm a 24 (!!!) feliratkozót.Ti vagytok a legjobbak! Komolyan.Jézusom.És annyian érdeklődtök a blog iránt, hogy ez megható számomra.Három komment érkezett a prológushoz és mind a három kedves számomra.Egyik sem tőmondat volt így még jobban örültem neki.Ami még elképesztő számomra, hogy több mint 4.00 látogató volt már itt.Köszönöm, köszönöm és milliószor köszönöm.

De úgy gondolom a legjobban a résszel köszönhetem meg.

1.Fejezet ~ Eső

Blair Black.

 Unalom, unalom és még több unalom. Nem is lehetne másképpen jellemezni ezt a néhány napot amit Elkhart Lakeben töltöttem. Lássuk csak, vegyük sorra az eseményeket.Három napja megállás nélkül esik az eső.A szomszédunkban egy idős, zsémbes hölgy lakik aki szemmel láthatóan nem örül nekünk.Az egész "város" mintha el lenne szigetelve. Alig látok embereket az utcán.A ház amibe költöztünk talán kárpótol mindenért egy kicsit.Álmomban sem jártam még ennyire tökéletes helyen. Nem a szokásos értelemben volt fantasztikus, hanem úgy értem, hogy ez tényleg maga volt a csoda.
Számomra legalábbis egészen biztos.Elég nagy és tágas, mindent körül ölel a faalapanyag, ez pedig valami furcsa meghittséget kölcsönöz az egésznek.Fából vannak a falak, a bútorok, a padló és még a mennyezet is, pont úgy ahogy a gyönyörű veranda a bejárati ajtó előtt. A kertről pedig egy pillanatra sem feledkezhetem meg.Ugyan ráfért, hogy valaki a kezébe vegye de ettől függetlenül elképesztően szép lett, nem hiába dolgozik vele anya az utóbbi napokban. Mindig szeretett volna egy kis veteményest, apró virágágyással, amire sajnos esély sem volt mivel nem találtak fel olyan növényeket melyek a betonban is remekül megvannak. Los Angelesben ugyanis tömbházban laktunk és ott a kertészkedésre nem igazán van lehetőség. Most viszont teljes erőbedobással hajt a hobbijában. A végeredmény pedig még szerintem is minden energiát megér, bár anya elmondása szerint még közel sincs kész. Nos, nem vagyok jártas a kertészkedés témában de nekem már most elnyerte a tetszésemet ez a kicsi, zöld óázis. Persze lehet csak elfogult vagyok mindennel kapcsolatban aminek köze van az én szeretett szülőmhöz.
-Kicsim!- anya hangja a konyhából szólt, én pedig a nappaliban ültem.- El szeretnél ma menni a könyvtárba?- mire felpillantottam a köztünk lévő távolság már nem is létezett. Hirtelen mind a ketten egy légtérben voltunk.
-Igen anya , úgy terveztem.- kedvesen felmosolyogtam rá, és csak remélni tudtam, hogy nem szeretne gátat vetni a mai programomnak.Tényleg el szeretnék menni, úgy hallottam egész jó Elkhart Lake könyvtára, bár fogalmam sincs, hogy az után amit itt láttam, azaz a semmi után, mit higgyek el és mit eresszek csak úgy el a fülem mellett.
-Hányra jössz?-tette fel azonnal a számára egyik legfontosabb kérdést.
-Szerintem olyan nyolc körül már itthon is leszek. A kocsidat természetesen nem viszem el de nagyon remélem, hogy az enyém is minél hamarabb itt lesz.- néha napján csak úgy merő véletlenségből fel szoktam hánytorgatni anyának, hogy már éppen itt lenne az ideje elhozni a szervizből az én autómat de valahogy erre soha nem figyel oda.
-Rendben. Mikor mész?- már el is érkeztünk a számára második legfontosabb kérdéshez. Mikor jössz, mikor mész. Ezek az alap dolgok amikről minden áldott alkalommal, hogy kiteszem a lábamat a küszöbön be kell számolnom. Viszont lehet ezért anyát hibáztatni? Könyörgöm az egyetlen gyermeke vagyok, ráadásul lány, egy olyan világban ahol semmi nem lehetetlen. Szóval nem.Nem tudnám ezért hibáztatni soha az életben.A féltés nála a szeretet egyik mellékhatása.
-Ebéd után gondolom.-ismét megvillantottam káprázatos mosolyomat, melyből csak úgy áradt az "Anya nyugodj meg, lélegezz, számolj háromig és...nem,nem leszek itthon háromra." érzés.
~ * ~
Nehéz lenne megmondani, hogy mennyi időt töltöttem itt.A könyvtárban valahogy mindig csak úgy repül az idő, pont úgy mint mondjuk egy könyves boltban. Sajnos mind a két helyen kizárom a külvilágot és csak magam vagyok a sok érdekes történettel amiket ha tehetnék egyszerre kebeleznék be.Beteges ez a ragaszkodás valami olyasmihez ami még csak nem is igaz. De azt hiszem ezt csak az értheti igazán aki jó maga is rajong valamiért, ha már nem is pont a könyvekért.
Azt hiszem közel egy órája görnyedhettem az egyik könyv felett. Hosszas keresgetés árán lett meg és nem tehetek róla, egyszerűen függőséget okozott. Kaland regény volt, némi romantikával fűszerezve egy olyan világban amiért a félkaromat odaadnám csak, hogy egy órára ott élhessek.
Maga az olvasás számomra mindig nagy szenvedély volt. Sokáig kutattam az én stílusomat, és azt amit a legszívesebben veszek a kezembe. Nem mondom, jól elbújt előlem! Sajnos nem az első és nem is a második könyvemnél jöttem rá, hogy mi érdekel a leginkább. Mára már tökéletesen biztosra tudom. A detektív regényeket helyezem előtérbe. Plusz a romantikus momentumoktól számomra csak még kedvesebb és szerethetőbb lesz a történet.
Fogalmam sincs, hogy miért rajongok ennyire a könyvtárakért.Dolgozni nem igazán dolgoznék hosszútávon egy ilyen csendes,szinte már törékeny helyen. Viszont mikor néha elszabadulok otthonról és csak úgy lejövök ide az valami furcsa energiával tölt fel.Megnyugtat és erőt ad a másnaphoz.Egyszerűen szeretem.
Emberi tulajdonság, hogy szeretünk ott lenni ahol kellemes. Ez velem sincs másképpen. Annyira belefeledkeztem a keresgetésbe, majd az olvasásba, hogy egyszerűen elröpült az idő. Egy erősebb villám riasztott fel a kezemben tartott könyv lapjaiból. Először teljesen összerezzentem aztán mikor véget ért a sokk hatás, körbe pillantottam a viszonylag tágas és jól felszerelt helyiségben. Mikor megjöttem sem voltak valami sokan, de most meglepetten kell tapasztalnom, hogy egyes egyedül maradtam a könyvtáros úrral, aki eléggé kedvesnek látszott.
-Kisasszony.- felpillantott a papírok közül amiket éppen rendezgetett.- Ha kérhetem ilyen időben ne induljon majd el gyalog. Még hat óra körül jár az idő, nyugodtan maradhat ha nem tud keresni valakit aki haza vigye. Ez egy futó záporka, hamar el fog menni.-őszinte és aggódó mosoly jelent meg az arcán.-Nem szeretem ha a fiatalok ilyenkor kint mászkálnak. Tudja hogy van ez. Bolondos vénember vagyok már.- halkan nevetett, én pedig elmosolyodtam, de úgy igazából, a szívemből.
-Még nem szeretnék menni.Nem lakom túl messze, bár Elkhart Lake egy kis helye itt szerintem nincs olyan, hogy messze.-arcomról le sem lehetett törölni a mosolyt, és fogalmam sincs, hogy miért. Talán nem is kell tudnom a pontos okát.Egyszerűen így alakult és ennyi.
-Akkor hagyom, olvasson csak.-intett felém mielőtt jó maga is visszafordult volna a dolgaihoz. Az első ember anyán kívül, itt Elkhart Lakeben aki normálisan, emberi lényként kezelt. Azt hiszem meg tudnám szokni a szomszédom helytelenítő pillantása és a vegyes bolti eladók megbámulása helyett.Mindenképpen a könyvtár lesz a kedvenc helyem a városban.
~ * ~
Ütemesen helyeztem előre a lábaimat.A lépteim visszhangoztak az üres utcában. Egészen besötétedet és az sem igazán javított a helyzeten, hogy az ég teljesen beborult. Csak tudnám miért nem süt a nap.Sokkal egyszerűbb lenne az élet itt ha mindig jó idő lenne. Talán az emberek sem lennének ennyire előítéletesek és besavanyodottak.
Ugyan a könyvtárban annak az idős ám de rettentően kedves bácsinak azt ígértem, hogy felhívom anyát és értem jön, valójában erre nem voltam hajlandó. Egy kis városról beszélünk ahol mindenki ismer mindenkit és alig húsz percre lakom sétálva. Szerintem ennyit bőven kibírok és nincs humorom anyára hozni a frászt.Szóval inkább sétálok egyet, nem fog nekem megártani ha már csak az alakomra is gondolok.
Az eső megállíthatatlanul zuhogott én bolond még esernyőt sem hoztam magammal. Maradt a kapucni, legalább az volt a kabátomon mert anyának volt annyi esze, hogy feltegye rá. Én erőszeretettel le szoktam szedegetni a kabátokról mert nem igazán kedvelem őket. Most viszont ez egy életmentő dolognak bizonyult.
Egy nagyobb villám hasított végig a levegőben én pedig azonnal megtorpantam. Gyűlölöm ha villámlik vagy dörög az ég.A kettő együtt meg egyenesen elviselhetetlen számomra. Nem tehetek róla, kicsinek is féltem az ilyesmitől.Azt hiszem ez most sincsen másképpen, noha az ember úgy gondolja, hogy tizenhét évesen már sikerült legyőzni az ilyen butácska félelmeket. Számomra ez nem volt holmi buta félelem. Könyörgöm más a pókoktól fél én meg a villámlástól. Sok ilyen ember van még rajtam kívül, szóval nem számítok UFO-nak.
-Ide figyelj!-hirtelen mintha valami egészen hangos veszekedés ütötte volna meg a fülemet. Nem volt hangosabb a természet zord hangjaitól, de elég közel volt ahhoz, hogy enyhén halljam.
-Nem öcsi te figyelj ide!- a hang hasonlított az előzőhöz de mégis egészen más volt. Sötétebb, erőteljesebb és azt hiszem veszélyesebb.- Nem fogok elmenni.A város nem a te magántulajdonod és ha ide van kedvem jönni akkor ide jövök.
-Elegem van a hülye játékaidból, Derek.- csattant fel a másik személy.
Oké. Akkor összegezzük a dolgokat.Itt állok a sötétben a közelemben két férfi egymásnak esik lassan és valószínűleg testvérek. A gyomrom le-fel liftezik és a félelem lassan szétáradt az ereimben.Akkor most tegyük fel a számomra legfontosabb kérdést.Hova a fenébe kerültem én? Azt hittem Elkhart Lake városa egy kicsi, zöld paradicsom sok növénnyel és még több kedves emberrel. Ez helyett meg valami olyasmi fogadott amire még csak nem is számítottam.
-Nekem meg elegem van az anyáskodó természetedből, Drew!
Az mi a fenéért nem érdekel senkit, hogy nekem miből van elegem? Haza akarok menni. Úgy értem tényleg haza. Lehet, hogy egy szürke kisegér voltam akit senki nem ismert de legalább voltam valaki. Itt úgy néznek rám az emberek mintha földönkívüli lennék, az idő is borzalmas és ez a két idióta mindjárt egymásnak esik és ki tudja mi lesz ebből.
Gyerünk Blair szedd össze magadat! Ismételgettem ezt a mondatot a fejemben, újra és újra. Valahonnan nagyon mélyről pedig enyhe adrenalin löket szökött fel a testembe. Éreztem, ahogy az ereim megtelnek vele, ettől pedig valamivel erősebbnek és elszántabbnak gondoltam magamat. Itt az ideje lelépni.
Halkan indultam meg a vaksötétségben, de tudtam, hogy így is hallani fogják.Túl üres az utca és én meg túl ügyetlen vagyok ahhoz, hogy ne üssek szemet számukra, bárkik is legyenek ők. A lábaim remegtek minden egyes lépésnél. Nem értem magamat. Két veszekedő testvérről van szó én meg úgy reszketek mint a kocsonya! Egy pillanatra sem kellett gondolkoznom, hogy miért. A dolog nagyon egyszerű.
Mind a kettejüknek azonos a hangja de az ahogy a szavakat kiejtik annyira más. Drew valahogy mintha megnyugtatná az embert, szinte simogatóan lágy volt minden szó amit kiejtett a száján.Derek ellenben durván, szinte köpte a mondandóját.Egészen annyira durvának hatott, hogy egyszerűen a hangja is megfélemlített. Testvéreknek tűntek de emberileg két külön világ lehetnek.