7.rész ~ Hajsza

Sziasztok, Drágák!

Tegnap volt itt egy kis szösszenetem a Stuck In The Moment blogommal kapcsolatban.Örülök,hogy két véleményt kaptunk Renivel, ez jól esett nagyon. Most pedig amiről írok az egy csoport mely olvasói kezdeményezésre született meg a The Twins számára.Szóval a csoportért kattintsatok a The Twins szóra. Remélem sokan csatlakoztok, várlak titeket szeretettel!:)

Köszönet illeti még a díjakat is amiket kaptam.Újabb két díjjal bővülhettem Én és a blog is. Nagyon szépen köszönjük mind a ketten.Köszönöm a sok megtekintést, a kedves szavakat amiket facebookon is kaptam és a feliratkozókat is.:)

Ami viszont még mindig szomorú.Az a kommentek.Nem szeretnék nektek határokat kiszabni,hogy csak ekkor és ekkor jön rész.Szerintem nem is fogok.De azért örülnék ha írnátok ha már ennyien olvassátok.Mindig fontos a visszajelzés, a negatív is.Építő kritikára is szüksége van az embernek.De azért köszönöm annak a néhány kommentelőnek aki szánt rám időt.Csajok, ha tehetném válaszolnék is, de nem engedi valamiért a blogger, megint.De minden szót láttam és mind nagyon jól esett, köszönöm, köszönöm és köszönöm!♥

Apropó.Új design.Megígérem most egy darabig ez marad de az előző annyira nem én voltam és nem is a blog, hogy le kellett váltanom. Nos akkor.Hajsza! ;)

Kellemes olvasást!

xoxo.HeartBreaker

7.Rész ~ Hajsza

Blair Black

Fogalmam sincs,hogy mibe keveredtem.Annyiban voltam biztos,hogy mennem kell.Előre méghozzá. A testem minden erejével azon volt,hogy ezt teljesítse is.Éreztem,ahogy a talaj eltűnik a lábam alól, mintha repülnék.A lábaim sebesen vittek előre.Minden elmosódott körülöttem, semmit nem láttam csak a célt. Ami egyértelműen az életben maradás volt.Apró könnycseppek csillogtak a szememben, ezzel mégjobban elhomályosították az amúgy sem tiszta látásomat.A sebesség következtében minden apró csepp a levegőben vált semmissé.A fenébe a félelemmel!Erősnek kellene lennem.De hogy a fenébe csináljam mikor még a testnevelés órákon is kész katasztrófa vagyok?

Talán másoknak is ismerős az érzés mikor nem számít ki vagy, honnan jöttél, vagy éppen milyen volt az életed ezelőtt.Csak a jelen számít és a cél.A célhoz tartozó akarat és a tenni akarás.Soha nem hittem, hogy valaha az életben maradás lesz a célom.Most mégis így van.Ha már így alakult minden meg fogok tenni a siker érdekében.

Lefordultam az "L" alakú folyosón, nem törődtem azzal, hogy a vállamat bevágtam az egyik szekrénybe  és azzal sem,hogy a talaj majdnem kicsúszott a lábam alól.Csak rohantam előre keresve valamit, ami segíthet. Hogy mit azt én magam sem tudtam.Az idő eltörpült.Ahogy minden más is.A fülemben tomboló, lüktető pulzusomon és üldözőm laza mozdulatain kívül semmit nem hallottam.

-Blair.Kicsi Blair.Hova lett az a jól nevelt lány akit én itthagytam? Az a Blair soha nem futott volna el tőlem.- hangja mély és ijesztő volt.Úgy éreztem mintha egyenesen a nyakamba lihegne, pedig a hang alapján a folyosó végén van, azért ilyen hátborzongatóan visszhangzó.

Fém.Édes Istenem! Fém csikorgott végig a folyosó szekrényein.Bele sem merek gondolni,hogy mi adta ki ezt a hangot.Kés, kard, tőr?Ez az egész bizarr, félelmetes helyzet arra késztetett,hogy álljak meg.Nem futhatok a végtelenségik pláne úgy,hogy azt sem tudom mivel állok szemben.

Ott álltam egyhelyben,az agyam kattogott a szívem pedig hevesebben vert mint valaha.Kell lennie megoldásnak.Hogy a fenébe jutottam ide?Az lehetetlen,hogy ezt érdemelném.Oké, nem vagyok szent, de ki az? Viszont nincsenek nagy hibáim.Mármint.Próbálok jó ember lenni és tenni a közösségért.Istenemre mondom,hogy nem akarok meghalni, nem így és nem most.

Aztán valami változott.Ledermedtem.A léptek erősebbek lettek.Egyre csak közeledett nekem pedig nem volt hova futnom, vagy bújnom.Biztosra veszem,hogy játszi könnyedséggel megtalálna akárhova is mennekülnék.Mi értelme lenne most bevetnem magamat valamelyik tanterembe?Semmi azt hiszem.Egyetlen út maradt ami még járható, ha nehezen is.

Szembe kell néznem azzal ami rám vár.Azt hiszem a filmekben ilyenkor mondanak el egy imát, ilyenkor gondolnak utoljára a szeretteikre, ilyenkor érzik át mégegyszer az élet fontosságát és lapozzák át a saját kis életfoszlányuk emlékkönyvét.

Viszont én erre nem voltam képes.Nem tudtam anyukámra vagy éppen a családom többi tagjára gondolni. Mert tudom,hogy akkor összetörnék és annak most nincs itt a helye.Ima?Mi haszna lett volna? Soha nem voltam nagy Isten hívő, nem ebben a pillanatban leszek azzá.Most csak egyetlen egy valamire tudtam támaszkodni és az az akaraterő és az elszántság volt.Néha nagyon makacs tudok lenni mégha fizikai erőm nincs is éppen annyi amennyire szükségem lenne.Ökölbe szorított kézzel vártam a rám váró veszélyt.

Derek Bieber

Furcsa érzés kerített hatalmába.Az ember azt hinné ha egyszer kiszabadul egy diák az iskolából akkor az nap már a lábát sem fogja oda betenni.Most mégis itt állok az épület előtt és a felette felgyülemlett felhőkkel néztem farkasszemet.Nem természetes felhők voltak ezek.Feketén és hátborzongatóan magasodtak az épület felé, mégis túl közel voltak a földhöz.A fene sem tudja,hogy ennek mi lesz a vége, egyetlen valamiben voltam biztos: Blair Black odabent van, ahogy a testvérem is.Ez pedig nem igazán tetszett.

Csönd volt az előcsarnok folyosóin.Lassan haladtam a sötét és némaságba burkolódzott helyiségben.Pokoli szag lengett körül mindent.Éreztem a testem felgyülemlő harag nagyságát, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lesz.De nem álltam meg.Még nem találtam meg azt amiért ide jöttem, bármi is legyen az a valami.

Az igazat megvallva bármire készenálltam.Képes lettem volna gondolkodás nélkül rávetni magamat az első lidércre aki velem szembe jön, mégha ártatlan akkor is.Bár egy lidérc soha nem jelenik meg ok nélkül és pláne nem ártatlan.Mindig ott motoszkál bennük a gonosszág, a hatalom vágy.Pedig mindössze csak apró kis porszemek számomra.Rohadt sátáni talpnyaló az összes.Semmire nem jók azon kívül,hogy emberek életét veszik el.És semeddig nem tart velük végezni.A többséggel, legalábbis.

Ahogy haladtam előre a könyvtártól nem messze egy táska hevert a járólapon.Nem kellett sokáig találgatnom,hogy ki-é lehetett.Biztosra vettem,hogy a kis barnaság hagyta el.A szörnyű bűz mellett az ő illatát is kiéreztem a levegőből.Soha nem lennék képes összekeverni ezt a furcsán édes illatárt valami mással. Túl egyedi.Ez pedig döbbenetet okozott nálam.Éreztem,hogy itt van de azért reméltem,hogy soha nem hazudó "műszereim" most mégis tévednek.A tény pedig,hogy nem így lett, még engem is megdöbbentett.

Hogy mit éreztem ekkor?Fogalmam sincs.Harag keveredett valami furcsa keserű érzéssel. Aggódtam a lány miatt akit még csak nem is ismerek! A fenébe is ezekkel az undorító emberi érzésekkel! Egy napja jött rajtam ki ez a betegség mégis a pokolba kívánom magamat.Ott talán érne annyi szenvedés, hogy elfelejtem ezt a hülyeséget.

-Derek, te mit keresel itt?-Drew hangja meglepett.Felé kaptam a tekintetemet melyet idáig a földön heverő táskára szegeztem.

-Azt hiszem ugyan azt amit te.-feletem halkan.Nem tudtam mit mondhatnék. Fogalmam sincs,hogy merre van, hogy miért tűnt el.Mert a jelek erre utalnak.Drew kétségbeesett hangja, az elhagyott iskolai kellék, és maga a helyzet.Ha csak egy kicsivel hamarabb jövök.De én hülye basztam a rossz megérzésre.Mit számít az? Végülis csak egy emberi életről beszélünk.Felháborító,hogy ez engem ennyire érdekel.

-Ugye tudod,hogy ez a mi hibánk?Ha nem vagyunk itt...ha...Istenem Derek.Azt sem tudom,hogy hol keressem.-kétségbe volt esve amit nem sűrűn láttam tőle.

-Nekem van pár ötletem.-válaszoltam hanyagul miközben hátrébb léptem néhányat.-Majd találkozunk, tesó. -grimaszoltam miközben hátat vetettem neki és egyenesen a kijárat felé indultam, oda ahonnan jöttem. Nem hittem,hogy valaha eljön az a nap mikor egy emberért fogom bevetni a kapcsolataimat.Most mégis így van.

-Derek.Várj.-nagyot nyeltem.Bármennyire nem érdekelt ez az idióta itt mögöttem akkor is a testvérem volt- Veled megyek.Tudod,hogy nem tudnék itt ülni.Az nem menne.

-Bieber vagy.-köptem a szavakat.-Nekünk az egyhelyben ülés, soha nem ment.-forgattam a szemeimet, mert akármennyire próbálom irónikusra venni a figurát a szomorú igazság az,hogy tényleg így van ahogy mondom. Soha nem vagyunk képesek megülni a picsánkon és kivárni,hogy a Sors mit tartogat nekünk.

Kiléptem az épületből, tekintetemet pedig az égre vetettem. Megállíthatatlanul szakadt az eső. Tudtam, hogy bármikor végethvethetnék ennek.Hisz azért esik így mert a hangulatom borús, és most még Drew kedve sem olyan mint szokott lenni.Nincs ami kiegyenlítse egymást.Nincs meg a jó és a rossz közötti vékony vonal.Most mind a ketten vérengző fenevadak voltunk.Mind a ketten egyetlen egy valamire koncentráltunk.A lányra akit nem ismerünk, mégis tudjuk,hogy különleges, a lányra aki most miattunk került bajba egy olyan ellenfél karmai között akit mégcsak nem is láttunk.

Statikus energia lengte körül a levegőt,minden molekula elektromosságtól izzott fel körülöttünk.Figyeltem az apró vízcseppek melyek a bőrömre érve párologva semmissé lettek a levegőben. Felsóhajtottam miközben olyasmire készültem amivel már nagyon régóta nem éltem.

-Jól érzem?-lépett mellém elszántan fivérem.Bólintottam, közben pedig már készen is álltam a következő lépésre.

Nem tudom leírni az érzést ami ilyenkor kerít hatalmába.Apró tollpihék keveredtek a levegőben én pedig biztosra vettem,hogy testvérem is azt teszi amit én.Előre görnyedtem, erősen koncentráltam a célra.A cél mindig fontos az életben.Lassan bontakoztak ki az apró, áttetsző tollpihék a hátamon.Egyenként jelentek meg, hogy aztán valami nagyot alkossanak.Egésznek és végtelenül erősnek éreztem magamat.Nem tudom,hogy mitől van ez.Viszont tisztában vagyunk vele,hogy mikor a szárnyainkat kiengedjük, sokkal erősebbek vagyunk mint bármikor.Nekünk pedig most minden erőnkre szükségünk lesz.

Elrugaszkodtam a talajtól, de nem úgy mint az emberek.Áttetsző szárnyaimon a víz könnyedén átsiklott, de bőrömhöz nem ért egyetlen csepp sem.Mind semmissé vált a közeledés közben.Apró csapásokat csináltam a levegőben,hogy lássam képes vagyok-e még a repülésre, vagy már teljesen berozsdásodtam. Természetesen az első történt meg.Ez is olyan mint a biciklizés.Az ember, vagy akármilyen más faj, bármik is legyünk mi, soha nem felejti el.

-Készen állsz?-pillantottam le a Földön álló, hatalmas, fehér, szintén áttetsző szárnyakkal álló Drewra.

-Készen.-bólintott aprót.Mind a ketten tisztában voltunk vele,hogy ez nem lesz egyszerű vagy éppen könnyű. Nehéz utazás vár ránk és egyikőnk sem tudja,hogy hol ennek a vége.Fogalmunk sincs ,hogy miért vonzódunk ennyire egy ember iránt akiről semmit nem tudunk.Ahogy arról sincs tudomásunk, hogy az út merre visz.De mind a ketten éreztük,hogy ez a helyes lépés.Számunkra az élet semmi.Nincs jelentősége. Folyton keresünk valamit amit nem találtunk még meg.Talán ez a valami Blair azzal a barna hajszerkezetével, furcsa, visszahúzódó stílusával és azzal a könyvmoly jellegével.Bárhogy legyen is. Mi készen álltunk.A játszma elkezdődött.