6.rész ~ A Sors keze

Sziasztok, kedvesek!

Nem szeretnék most itt szövegelni.Nem mondom egy kicsit elszomorodtam a kommentek miatt,mindössze négy jött és abból három volt az ami a történetnek szólt.Gondolom ez az én hibám is.De ha valami nem jó azt fejtsétek ki mintsem elpártoltok,köszönöm!

Igyekszek minél hamarabb jönni,mindig.Csak egy kissé nehézkes így,hogy a notebookomat egy darabig nem fogom tudni még használni.Most itthon vagyok két napja így van esélyem firkálni nektek és igyekeztem valami esemény dús részt összehozni.Mozduljunk már valamerre nem de?;)

Ui: Köszönöm az 50 !! feliratkozót! Nagyon jól esik,hogy ennyien olvassátok a blogot.Puszillak titeket!

Kellemes olvasást!

Ui: Út közben felkerült egy új design.A régit nagyon szerettem de elég sötét volt és most valami másra vágytam. Remélem nem lett túl borzalmas! xoxo

6.rész ~ A Sors keze

Blair Black.

Fogalmam sincs,hogy ki ez a csaj.Ahogy arról sem tudok mint mondani,hogy Drew hogyan néz rá, vagy éppen Drew kettőről sincs információm és sajnos azt sem tudom,hogy hol áll a fejem.Ez még csak az első napom az iskolában máris úgy érzem,hogy minden a nyakamba szakadt!

Kezdjük ott,hogy a földrajz tanárom egy gyík.Komolyan.Tisztelem a tanáraimat,soha nem mondok semmi rosszat, de ki az az eszetlen aki első órát dolgozattal kezdi?! Minden a tavalyi év anyagából.Mondanom sem kell,hogy milyen nyúszottan jöttem ki a váratlan teszt után.Utolsó órában, ráadásul.Békát, kígyót és még ezer férget tudtam volna rá kiabálni, de inkább úgy döntöttem,hogy okos és illedelmes gyerek leszek, ahogy anyukám is elvárná tőlem.Így aztán ütemes léptekkel, eltántoríthatatlanul vetettem be magamat a könyvtárba.Semmi kedven nem volt még haza menni az üres házba.Jóanyám ki tudja mikor ér haza? Azt írta,hogy maximum kilenc.(Igen ez nála nem olyan sok.)Megértem, első napja neki is.Csak azért mégis jól esett volna,ha egy ilyen nap után nem a magány várna haza.

Kikölcsönzök valami jópofa könyvet.Mondjuk valami drámát, egyszerűt, rövidet.Egy egy estés könyvet, hogy kikapcsolódjak egy kicsit a tanulások közben.Nesze neked végzős év!Életemben nem kezdődött ilyen furcsán a tanévem.Majd csak túl élem valahogy.Muszáj leszek.

Ahogy ott álltam kettejük között a hányinger kerülgetett.A levegő energiától pulzált folyamatosan, egyenesen vibrált.A lány nagyon csinos volt.Földöntúlian csinos.Fekete haja körül lengte a testét, mikor bevágódott az ajtón szinte olyan volt mintha lebegne, és nem csak a haja.De ez természetesen lehetetlen , mire kettőt pislogtam határozottan biztos voltam benne,hogy a földön állt.Előtte is ott kellett lennie, egyetlen emberi lény sem képes lebegni.

A gyomrom folyamatosan kavargott,ahogy a velem szemben álló, döbbent pillantásokkal rendelkező fiú, vad, szinte űzött tekintetébe merengtem.Pupillái nagyra nyíltak a szája pedig mintha ketté vált volna.Egészen úgy láttam,hogy a döbbenet átvette felette a hatalmat.Nem értettem miért.Nem túl nagy az iskola és ezt a lányt egészen biztos,hogy nem láttam.Amúgy is idősebbnek néz ki nálunk és egy ilyen jelenséget még női megfigyelőképességekkel is megjegyezne az ember.

Viszont ami igazán felkavart azaz,hogy engem zavar a jelenléte, zavar az,hogy Drew méregeti és az is zavar,hogy ilyen piszkosul csinos.Valószínűleg minden férfit megkaphatna a világon akire csak ráveti a szemét. Felháborítóan érekelt,hogy nekik kettejüknek mégis mi a fene közük vagy egymáshoz és... nem tudom minek nevezhető ez az érzés.Egy valami azonban biztos: nem volt túl szinpatikus számomra ez az egzotikus szépség.

-Hello Drew!-csilingelte mézédes-mázos hangján amitől nekem a nem létező szőrszálak is az ég felé kezdtek meredezni a hátamon.Istenem!Miért kell a hangjának is ennyire tökéletes és nőiesnek lennie?Semmi hiba nincs ebben a lányban?
-Fate.-biccentett felé kimérten.-Mi járatban?-azt hiszem nem csak a velem szemben álló fekete szépséget hökkentette meg ez a kérdés,hanem engem is.Drew nem húzta az időt, azonnal a lényegre tért.Arra ami őt érdekelte.Nem tudom,hogy erről jó vagy rossz véleményről legyek.Bár ha jobban belegondolok azt sem tudom ki ez a nőszemély mégis én magam is undorítóan kíváncsi vagyok,hogy mi köze van az ikrek azon tagjához akit én is ismerek.
-Ez lenne a híres vendégszeretet?-viccelődött csípőre tett kézzel Fate.
-Ne térj ki a válasz elől.-forgatta a szemét Drew majd megköszörülte a torkát.-Sejtem,hogy a jelenléted semmi jót nem tartogat számomra.Ki vele Fate.Mit akarsz tőlem?
Egyszerre több gondolat is szövődni kezdett a fejemben.A megfogalmazás, a stílus és az a lenéző szinte már-már leereszkedő, undorodó tekintet.Minden jel egy valamire utalt, valami olyanra ami - igen tudom,hogy beteges vagyok és butaság ilyesmit éreznem- engem rettentően zavart.Fate nem lehetett más csak Bieber exe.Mégis hogy a fenébe ismernék egymást, mi lenne ez az elektromosság a levegőben és mi másért lebegne körülöttünk a ki nem mondott feszültség?
-Gondoltam meglátogatom az én kedvenc iker páromat.Ez tán nem csak bűn?-vigyorgott szenvtelenül nekem pedig kedvem lett volna képen törölni pedig igazán béketűrő ember vagyok.Most viszont haragot és ellenszenvet éreztem egy olyasvalaki iránt akit nem is ismerek.Ez aztán az igazán felháborító dolog. Elkhart Lake tényleg furcsa dolgokat művel velem és az idegeimmel.
-Nem, nem bűn.Egészen addig amíg jó kislány leszél.-vetette oda neki, majd mint akinek eszébe jutott,hogy én is ott vagyok, hirtelen rám szegeszte mogyoró barna, összetéveszthetetlenül különleges szemeit.-Elég későre jár.Elszaladt az idő.Megengeded,hogy haza vigyelek?Kocsival vagyok.Ha csak nem jöttél te magad is autóval.
-Én...az a helyzet,hogy szívesen buszozom.Még postára kell mennem és...-próbáltam magamat kivágni. Oké, hogy helyes srác és minden oké vele külsőleg pont úgy ahogy a modorával is.De nem ismerem.Honnan a fenéből tudjam,hogy milyen ember?A mai világban pedig nem lehet megbízni senkiben.Ez a kőkemény valóság.
-Semmi és.Elég sötét van már kint.Nem akarom,hogy egyedül mászkálj.-szigorúan nézett rám.Nem tudtam hova tenni.Nem is ismer.Nem értem miért aggódna értem.
-Ő az új házikedvenced?Igazán bájos.-Szóval ha eddig nem értettem miért utálom ezt a nőt, akkor most már a napnál is világosabb.Arogáns és igazán fent hordja az orrát.Pedig semmi oka nincs rá.Tény,hogy csinos és minden vonása tökéletes, egzotikus.De ez még nem ok arra,hogy így viselkedjen.Nem is ismer.
-Jobb lesz ha megyek.-jelentettem ki szikla szilárdan és valójában így is gondoltam.Semmi kedvem Miss. Fent Hordom Az Orrom szépséggel egy helyiségben összezárva lenni.Még a könyvtártól is elvette a kedvemet pedig még körül sem tudam nézni.
Nem érdekelt Drew.Nem érdekel Drew kettő sem akinek még a nevét sem tudom mégis úgy méregetett az ebédlőben mintha én lennék minden baj forrása.Nem érdekelt Fate vagy ki a fene sem.Még az őrült földrajz tanárom és a jegy sem érdekelt.Senki.A mai nap úgy ahogy van egy nagy katasztrófa.Csak haza akarok jutni.Mi hamarabb.Be akarom magamat vetni az ágyamba és egy kiadósat sírni aztán meg szét akarom tanulni a fejemet.Máshoz úgy sem igazán értek.
Kivetettem magamat a könyvtár erős, masszív lengő ajtaján.Sietősen szedtem a talpamat. Minden lépésem visszhangzott a kihalt folyosón.Sejtésem szerint már senki nincs az épületben csak néhány tanár, az a két veszekedő idióta a könyvek között és jómagam.Mindennél jobban szerettem volna azonban ha én nem lennék a felsoroltak között.Nem volt semmi értelme a mai napon itt maradni.Még a könyvet sem kölcsönöztem ki.
-Blair, várj már!-lépteket hallottam magam mögött.Hirtelen megmerevedtem.Ott álltam háttal az ismerős hangnak és megszólalni sem tudtam.Túl régen hallottam ezt a hangot.Túl régen ahhoz,hogy igaz legyen. Hogy lehetséges ez?Hogyan képes itt lenni?Ő már régen nem része az életemnekFájdalmasan vesztettem el, de örökre lezártam.Minden pillanatot amit vele töltöttem mélyen elzártam a lelkem legsötétebb mélyébe.Nem akartam újra érezni azt a kínt amit akkor éreztem mikor elment.
Nem arra gondolok mikor valaki összepakol, fogja a táskáját és csak úgy elindul a világba.Ő úgy ment el,hogy tudtam nagyon messze még a találkozás.Hirtelen és váratlanul hagyott magamra a nagyvilágban. Emlékszem az utolsó tekintetére, ahogy a szemembe nézett.Ahogy azt mondta, mi mindig barátok maradunk. Valóban azok maradtunk.Soha nem felejtettem el egy pillanatra sem.Örökké emlékeznem kellett rá. De ez olyan régen volt már.Legalábbis számomra úgy tűnt.Mintha millió év telt volna már el azóta, pedig mindössze három éve lakatoltam le ezt a terhet.El kellett engednem.Mi mást csinálhattam volna? Tizenöt évesen az ember nem tudja mi értelme az életének.Bár nem mintha most tudnám.
Lassan fordultam meg, a hátitsákám közben a földre hullot, de ez sem izgatott.Minden fokot amivel arcomat az ismerő idegen felé fordítottam, jól meggondoltam.Bassza meg, nem hiszek a szellemekben!Nincs mitől tartanom.Minden bizonnyal csak a képzeletem játszott velem és Drew fog ott állni előttem.Nem lehet már.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.A levegő hirtelen kevésnek tűnt a szűk, szekrényekkel övezett folyosón. Vagy talán én voltam kevés, nem tudom.Éreztem ahogy a tüdőm pont úgy ahogy minden más részem megfagy és nem igazán akar működni.Mint mikor az idő megáll.Ekkor tudatosult bennem,hogy ez nem csak buta képzelgés.Ott állt előttem a maga legtermészetesebb, zsebbre dugott pózában.Még a mosolya is tökéletes mása volt mind annak amit én régen annyira szerettem.
-B...Bruce.-lassan, remegő ajkakkal ejtettem ki azt a nevet amire emlékezni is nehéz volt.
-Mi a helyzet Blair?Régen láttalak.-az nem lehet.A fenébe is!Miér tesz úgy mintha nem én ültem volna a kórházban mellette az utolsó perceiben?Pedig rohadtul én ültem ott.Emlékszem a hideg kezére.Minden momentumát az agyamba égette a sokk és a leírhatatlan fájdalom.Akkor úgy éreztem nem leszek képes ezen tovább lépni.
Aztán teltek, múltak a napok.Az emberek éltek és jártak körülöttem.Nekem pedig kutyakötelességem volt felemelni a buksimat és udvariasan úgy tenni mintha igazán élnék.Az első napok nehezen szinte már-már lehetetlenül teltek el.Barátok és megértő kezek nélkül.Egyedül a szüleimre támaszkodhattam.Minden lépésnél amit megtettem előre az úton, életem és a város zavaros, kanyargós útján egyaránt, úgy éreztem ketté szakadok és inkább a mélységbe vetném magamat csak,hogy ne kelljen ezt éreznem. Aztán könnyebb lett.Megkezdődött az a hosszú és visszafordíthatatlan folyamat amit gyógyulásnak nevezünk.Kezdtem felépülni.Kezdtem igazán lélegezni.
-Hogy...hogy...kerülsz ide?-nem tudtam tagadni,hogy teljesen ledöbbentem.Reszketett minden porcikám, olyan voltam mint a kocsonya.De azt hiszem ez nem meglepő.Olyan helyzetbe kerültem amit az emberek nagy része valószínűleg soha az életben nem fog megélni.Persze ez még nem ok arra,hogy teljesen összetörjek és megbénítson a félelem.Bár azt sem csodálnám.
-Így kell fogadni egy régi barátot, Blair?-ajkába harapott, fejét oldalra döntötte és biztosra vettem, hogy a szeme vörösen izzott. Nem úgy mint mikor valaki ideges.Ha nem igazán, mintha már lángok nyeldesték volna. Vérvörös volt.
Letaglózóan laza és eltökélet volt.Szemében láttam azt amit bár ne láttam volna.Gonoszan csillogott, engem pedig a borzongás és a rosszullét kerülgetett.Lassan indult meg felém.Hanyag lépései után furcsa bűz járta át az orromat.Soha nem éreztem még ilyen szagot.Kénes és...nem tudom,hogy mondható-e ilyen de igazán elrettentő illat keverék volt ez.Két lehetőség volt.Ez a kettő alakult ki bennem.Vagy elé terítem a mai ebédemet, vagy menekülök az életemért.Én pedig a másodikat választottam.