3.fejezet~ A jóból kettő jár?

Sziasztok kedvesek!:)

38 feliratkozó. Wow! Köszönöm szépen! Viszont a kommentek megcsappantak. Gondolom valamit nem jól csinálok. Ha gond van a részekkel azt is írjátok meg! A kritika ha építő jellegű az csak jól jöhet. Viszont számomra nagy dolog, hogy kedves kommenteket kaptam és nem egy ember jelezte, hogy a kedvenc blogja lett. Ami még nekem nagy dolog, hogy feljöttem a múltkor és majdnem harmincan voltatok egyszerre az oldalon, négy különböző helyről. Voltak még Angliából is. Gondolom ha valaki onnan olvassa,vagy Romániából az is magyar lehet csak, de akkor is nagy dolog számomra!

Szeretnék nagyon boldog és sikerekben gazdag Újévet kívánni minden kedves olvasómnak! xoxo

Kellemes olvasást!

2.Fejezet ~ A jóból kettő jár?

Blair Black

(Ui: Ne haragudjatok, de ez most elég rövid lett. Ezt nem tudtam hosszabbra írni úgy, hogy az legyen benne csak amit bele szeretnék írni. Így sunyiba megsúgom, hogy a negyedik rész az eddigi kedvencem, már alig várom, hogy megoszthassam veletek!:))

A napok egymás után vánszorogva teltek el. Unalmas ezen a kis helyen egy olyan tinédzser számára aki senkit nem ismer. Sőt, egyenesen borzalmas.De valahogy csak kibírtam. Olykor telefonon, vagy interneten beszéltem néhány otthoni ismerőssel. Nem is tudom miért töröm magamat azzal, hogy fent tartsam a barátságokat. Valahogy senkitől nem kaptam ezt vissza, talán jobb is, hisz így nem fáj annyira az sem, hogy ott kellett őket hagynom és hiányozni sem hiányoznak annyira, hogy ne tudjam elviselni.
Az idő néhány napra kitisztult, majd ismét szakadni kezdett az eső, mintha a sors csak gúnyolódna rajtam. Nagyon vicces mondhatom.Az ember semmit nem tud csinálni. Anya sem sokra ment a kerttel és én sem jutottam semmire. Még az udvarra sem volt esélyem kiülni egy kicsit levegőzni egy jó könyv kíséretében.
A mai iskola pedig lássuk csak...
Semmi kedvem felkelni. Akármennyire is tudom, hogy muszáj lesz érzem, hogy semmi erőm hozzá.Tudom, hogy mi vár rám. Bemegyek a sok összeszokott sznob gyerek közé és majd úgy néznek rám mint mindenki ebben a kis városban: megvetéssel és úgy mintha idegen lennék. Pedig egyszerűen csak új vagyok ebben a közösségben.Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom érezni, de kedvem lenne visszamenni LA-be, hogy legalább a megszokott környezetembe beleolvadjak. Most néhány napig majd az új lány lesz a nagy szenzáció és az újdonsült nyomi akit lehet cikizni. Istenem! Mibe keveredtem én?

Hosszú volt az éjszaka és pont ahogy sejtettem. Reggel a pokol legmélyebb és legsötétebb vermébe kívántam a telefonomat amiért felébresztett. Kedvem lett volna a legközelebbi falhoz csak úgy hozzávágni és aludni tovább. Bár nem mintha ez megoldás lenne, hisz akkor anya jön be felkelteni, őt meg csak nem vághatom már a falhoz, hogy hagyjon aludni.
Nagyon lassan másztam ki a puha, kedves ágyból, és még lassabban készülődtem el. Mire készen lettem anya már háromszor idegbajt kapott a munkája miatt.Bármennyire húztam az időt abban reménykedve, hogy elkésünk és nem kell bemennem, végül azon kaptam magamat, hogy már a cipőmet húzom fel. A fene sem gondolta, hogy fél óra elég lesz elkészülődni.Ennyit Blair csodálatos szökési tervéről.
A gimnázium már kintről sem tűnt túl hívogatónak. Bár szerintem ennyi félelemmel ami bennem van akár virágokkal is várhattak volna az ajtóban, akkor sem lett volna nagyobb kedvem bemenni ide mint egy középkori kínzó kamrába. Elköszöntem anyától, sok szerencsét kívánt az első napra - rám fért- azután pedig ő is igyekezett nem elkésni az irodából.
Próbáltam feltűnés mentesen feltrappolni az iskola lépcsőjén egészen a bejárati ajtóig. Nem volt könnyű pláne nem ennyi kíváncsi pillantással amit én magamon cipeltem. Mindenki aki elhaladt mellettem megnézett magának és nem értette, hogy ki is vagyok én. Néhányan nem is kezelték diszkréten megdöbbenésüket, hangosan - persze ők azt hitték az "új lány" süket és nem hallja- kérdezgették egymást, hogy ki is lehetek én. Ha nem rólam lenne szó akkor talán még viccesnek is tartom de így roppant idegesítő volt.Már-már azon voltam, hogy elkiáltom magamat, mikor beértem az épületbe és mintha csoda történt volna. A félelmem eltűnt és helyére ismét az a furcsa nyugalom költözött, mint múltkor a zöldségesben, vagy éppen előtte az utcán. Csak tudnám mitől jön ez elő. Lassan kezdem azt hinni, hogy velem van a baj. Talán megőrültem. Valahogy nem tartom elképzelhetetlennek a dolgok tükrében.
Erőt kellett magamon vennem, és muszáj voltam felülkerekedni ezen az érzésen ami most már napok óta amikor csak kedve támad elönt. Ebben a helyzetben amiben most vagyok lehet, sőt talán biztos, örülnöm kellene, hogy valamitől legalább megnyugodtam és képes vagyok kiegyensúlyozottan végig menni a szekrényekkel, plakátokkal na meg persze a diáksereggel övezett folyosón.
Teltek az órák, a félelmem pedig cseppet sem csillapodott.Egyszerűen egyedül éreztem magamat és kedvem lett volna csak úgy elrohanni mindenki elől, hogy ne lássam ezt a sok kutakodó pillantást. Mindenki kíváncsian méregetett, bezzeg mikor órán a tanár kijelentette, hogy új diák érkezett unalmasan, monoton hangon köszöntek, mintha csak púp lennék a hátukon. Talán az is voltam. Kutya legyek ha ezt érteni fogom valaha!
Eljött a napnak az a része, amit a többi diák lelkesedéssel, én pedig lehangoltan fogadtam. Az ebéd szünet. Semmi jót nem láttam abban, hogy bemenjek és leüljek néhány sznob közé, vagy esetleg pár kocka társaságában töltsem el az ebédemet. Bár inkább ők mint a sznobok.
Az ebéd, mint minden menzai kaja, érdekesen nézett ki. Pizzának volt titulálva, de nem is tudnám megmondani, hogy mire hasonlított.Mindegy amúgy sem vagyok éhes és inkább ez mint a mellette lévő fasírtnak nevezett kotyvalék.
Itt jött a feketeleves.Elléptem az "ételektől", megfordultam és szemeimmel igyekeztem valami helyet találni magamnak.Fogalmam sem volt, hogy hova üljek. Nem szerettem volna senkinek sem elfoglalni a helyét, sem konfliktusba keveredni valakivel. Egyik lábamról a másikra álltam az agyam pedig folyamatosan kattogott.Úgy nézhettem ki mint egy idióta ,és annak is éreztem magamat.
-Blair?-a nevem hallatán hatalmasat fordult velem a világom.Teljesen ledöbbenve álltam , miközben szemeimmel azt kutattam ki is szólított meg.Nem kellett sokáig találgatnom. Egy szőke,kék és hatalmas bociszemekkel megáldott lány integetett felém az egyik asztaltól, miközben a nevemet mondogatta.
-Igen?-halk volt a hangom, kissé megszeppenve álltam ott tovább, nem tudtam ki ő és honnan tudja a nevemet.
-A csoporttársad vagyok. Olaszról.Alice a nevem.-kedvesen mosolygott rám, én pedig magamban hálát rebegtem az égnek. Végre valaki aki nem kezel földönkívülinek, aki mellett nem érzem magamat teljesen idegennek!-Gondoltam megkérdezem, hogy nincs-e kedved velem ebédelni. Nos. Lenne?-arcáról az a játékos mosoly egy pillanatra sem tűnt el, nekem pedig melegség öntötte el a szívemet. Egy húsvér ember aki foglalkozik velem, észrevesz és nem viselkedik velem gorombán.
-Igen.Lenne.-bólogattam hevesen. Már hogyne lenne?Olyan régóta vagyok egyedül a négy fal között, hogy a magányosság szívfájdító érzésének minden árnyalatát megéltem már. Legalábbis én így gondoltam.És anya is. Pár napja már rágja a fülemet, hogy mozduljak ki otthonról, csináljak valamit. Egyedül ahhoz sem volt kedvem, hogy kitegyem a lábamat otthonról. Mit csinálhattam volna? Csatangolok a városban? Szánalmasnak éreztem volna magamat. Most viszont közel egy hónapnyi velem egykorúaktól mentes élet után végre valaki hozzám szólt, és ez fura módon hatott rám.
Alice kedves lány.Hihetetlenül nagy szíve van és a közelében az ember egyszerűen megfeledkezik mindenről.Csak az adott pillanat létezik. Ugyan nem ismertem, mégis láttam rajta, hogy ő a társaság lelke.Mindenkihez csacsogott pár szót, de egyáltalán nem volt az a szőke,idegesítő liba. Okos és nagyon értelmes beütéssel rendelkezik, és biztosra veszem, hogy az is.
-Na és Blair?Veled mi a helyzet? Hogy tévedtél erre az átkozottul unalmas helyre?-unottan forgatta tengerkék szemeit, jól sejtettem, hogy nincs oda ezért a helyért, ahogy én sem. Ettől még inkább közel éreztem magamhoz a mellettem ülő , rendkívül nyitott lányt.
-Egyszerűen és unalmasan.-mosolyodtam el.-Anya errefelé kapott munkát.Régóta külön élnek a szüleim, így már nem volt ok az ottmaradásra.-rántottam hanyagul vállat. Akaratlanul is eszembe jutott a válás időszaka. Utáltam azt az évet.Most sem gondolok vissza rá jó szívvel. Naponta veszekedtek, a szó legszorosabb értelmében mindenen.
-A lényeg, hogy most itt vagy.-kezét felemelte, lassan de határozottan húzta végig felkaromon. Meg kellett volna lepődnöm?Nem tettem. Alice nem jött a sablon szövegekkel, nem mondta, hogy sajnálja. Hogyan is sajnálhatná? Arra amúgy sincs szükségem. Sokkal többet jelentett, hogy őszintének látszik és örül annak, hogy itt vagyok.
-Hosszú idő óta most először azt tudom mondani, hogy én is.-mosolyom az arcomra fagyott, úgy nézhettem ki mint egy mániákus és nagyjából semmivel sem éreztem másképpen magamat.
Csak ültem ott, tekintetemet az emberek sokaságán legeltettem.Mindenki el volt a maga társaságával. Egy fiú éppen ételmaradékot pöckölt a vele szemben ülő lány hajába, mire a vöröske fölpattant és durcásan nézett rá.Egy másik asztalnál hatalmas nevetés tört ki, míg a harmadik társaságnál valaki gitárt kapott elő és lágy dallamokkal színesítette meg a teret.
Minden indili és békés volt, a maga középiskolás szintjén.Egészen addig az égető pillanatig. Kitárul az ajtó a levegő pedig azonnal megváltozott. Hirtelen fázni kezdtem, a gyomrom pedig émelygett.Bár nehéz lenne eldönteni, hogy ettől vagy éppen a menzakoszt borzalmas ízvilágától.Az egyik pillanatban még teljesen jól voltam, most pedig mintha erős betegség uralkodna rajtam.Mi ez a hangulatváltozás nálam?
Ahogy szemeimmel kerestem a probléma forrását Alice döbbent pilláin akadtam meg, de csak a perc egy töredékéig.Ugyanis vonzott valami. Arra kell néznem. Minden porcikám az ebédlő ajtó felé kívánkozik, mintha valami, vagy valaki arra húzna.Akarom én egyáltalán tudni, hogy mi az?
Viszont akkor már késő volt.Ugyan az a világos barna haj, abban a tökéletes rendezetlenségben, mogyoróbarna szembogár, melegséget árasztó test.Fehér pólója feszült rajta.Jól látszott rajta, még a pólója alatt is, hogy tökéletes kondiban van, kockái rendezettek és feszesek.
De ami igazán ámulatba ejtett, az az a képtelenség, hogy nem egyedül volt. Mintha klónozták volna ott állt velem szemben egy újabb Adonisz apró eltérésekkel. Fekete pólója talán még jobban feszült rajta mint testvérén, fura tetoválásaiból keveset takart el.A szeme pedig. Nos... Barátságtalan, távolságtartó és sötét. Veszélyes. A legfőképpen veszélyes.
Mi a fene?Mióta van az emberekből kettő?