Kényszer szünet

Sziasztok manók!

Ne haragudjatok, hogy csak most de a laptop töltőm felmondta a szolgálatot. Nagyon sok van az Asusokkal, ne vegyetek ilyet. A lényeg az, hogy húgom gépéről igyekszem majd írni amíg nem jön meg a töltőm ami - miért is lenne?! - nincs jelenleg a raktárban így várnom kell amíg lesz. És addig még ki tudja mennyi idő telik el. Igyekszem mi hamarabb jelentkezni. Puszi! xoxo HeartBreaker

16. rész - Havazás

 Kedves olvasóim!

Szóval eddig tartott a nagy idő hiányom? Nem igazán. Egyszerűen csak ma ráértem volt néhány szabad pillanatom és be tudtam fejezni ezt a részt. Nem szeretnék most kisregényt írni, azt megkaptátok az előbb. Most csak ide teszem a részt és reménykedem, hogy ti is meglesztek vele elégedve, úgy ahogy én is megvagyok. Komolyan, ezzel a résszel nagyjából ki vagyok békülve.:)

xoxo

HeartBreaker

16. rész -Havazás

Blair Black

December 21

Bárcsak mindennel elégedett lennék. Őszintén? Minden annyira egyszerűen alakult.Megszűntek a fura, bizarr álmaim a fiúról aki menekül. Derek eltűnt a színről. Drew és én jól kijöttünk. Nem tudom, hogy mi is van közöttünk de még nem érzem elérkezettnek az időt arra, hogy ezt feszegessem.  Sok, sőt rengeteg időt töltünk a másikkal és ez jobb emberré tett engem. Drew miatt még többet olvasok, olyasmiket amiket előtte a kezembe sem vettem volna. Minden áldott nap hozzátesz valamit a személyiségemhez. Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt. Ha két ember ennyire összemelegszik mint mi ketten óhatatlanul is átvesznek dolgokat a másiktól. Csak remélni tudom, hogy Drew nem az ügyetlenségemet vagy éppen a feledékenységemet vette át tőlem. Egy ilyen kétbalkezes emberből mint én egy is elég ezen a Földön.
- Tudod - kezdett bele halkan, a kabátja zsebébe temetve puha tenyerét. - többet kellene ide járnunk.
Mosolygott. Őszintén és szívből. Ezzel a mosollyal még mindig, közel három hónap után sem tudtam betelni. Gyönyörű arca ellazult és csak merengett a távolba ahol a  a nap első, kissé erőtlen  sugarai most törtek maguknak utat. Decemberhez képest szép időnk volt. Ma még nem havazott, így úgy gondoltuk ez egy remek alkalom a sétára.
- Persze, hátha kitöröm a nyakamat. - forgattam a szememet, de nekem is jó kedvem volt.
- Panaszkodom majd az égieknél, hogy ügyetlen egy teremtést sóztak rám. - nevetve átkarolta a vállamat és magához húzott.- Nem fázol? - mormogta, miközben ajkát a homlokomra szorította egy puha, gyengéd puszira.
- Nem tudom, kérdezd meg az égieket.- finoman oldalba bökte az ujjammal.
Szerettük ezt csinálni. Jobban mondva ez volt a lételemünk. Együtt lógtunk, nevettünk és beszélgettünk, rengeteget. Néha elgondolkozom, hogy mit nem tudhat még róla. Olyankor rájövök, hogy ha van is ilyen dolog, akkor nem számít. Mellette nem kell, hogy minden részemet közszemlére tegyem. Tudta a ki nem mondott dolgokat is és látta a szememben ha valamiről még nem álltam készen beszélni.
- Drew - kezdtem bele komolyan néhány szótlanul megtett lépés után.- Félsz? - igyekeztem valamit leolvasni az arcáról. Ez nem volt túl könnyű. Tökéletes vonásait előre szegezte és amíg én azon fáradoztam, hogy rájöjjek mire is gondol , ő ennek az ellenkezőjére törekedett. Próbálta előlem elzárni mind azt ami a fejében van és csak azt látta, hogy lássam amit szerinte látnom kell.
- Nem. - lassan, robotszerűen felém fordult. Az arcán még mindig egy felfelé görbülő vonal pihent, de már csöppet sem tűnt annyira gondtalannak.- Nincs mitől félnem. Betöltök egy újabb évet az életemben. Nem olyan nagy dolog.
- De te is tudod, hogy ez más.- dacosan néztem rá fel, nem hagytam annyiban a dolgot.- A levél miatt.
- A levél miatt amit az őrült exem küldött? - szemöldöke magasra szaladt, az ég felé meredezett. - Ne is haragudj Blair de bolond lennék aggódni. - rántott vállat. Csak az az átkozott hamis mosoly tűnt volna el az arcáról! De nem. Egy percre sem komorodott el.
- Az exed küldte aki az égieknek dolgozik és aki arra szólít fel, hogy jelenj meg. Ez azért igen nagy dolog.- most már kifejezetten dühös voltam. Nem akartam veszekedni. Végtére is csak a barátja vagyok és nem szólhatok bele az életébe, de akkor is aggódtam érte. Még ha ő nem is aggódott saját magáért.
- Nem is tudom Blair. - lehalkult a hangja, mintha egy kissé beletörődött volna, hogy igazam van.- Nem akarok félni érted? Ez csak egy találkozás. Valószínűleg túl sokáig elkerültem a figyelmüket. Túl sokáig nem voltam színen és most itt az ideje, hogy engem is számításba vegyenek, ha szükség lenne rám.
- Szükség? Mégis mire? - hisztérikus voltam. Minden szó ami elhagyta a számat hisztérikusan és magasan csengett. De tehettem én erről? Pánikoltam, most már hivatalosan is.- Te leszel az új kis nem is tudom, mondjuk titkár fent? Ne nevettess!
- Tudod ez egy olyan világ amit még én sem értek, nem várom el tőled, hogy te értsd. - megállt,a hó már nem ropogott a talpa alatt, így úgy éreztem hülyén venné ki magát, ha én tovább mennék. Pedig szükségem lett volna rá. Valamire ami mechanikusan lefoglal ha már az agyam százfelé kavarog.
- Drew, nem vagyok bolond oké? Ha elmondod, hogy mire készüljek fel, akkor talán van is időm elfogadni.- a szemem szúrt és tudtam, hogy nem leszek képes megállni sírás nélkül, ha ez az értelmetlen vita tovább fokozódik.
- Rendben Blair. Őszinte leszek. - belefáradt a ködösítésbe, ahogy én is abba,hogy megfejtsem a félszavait. Mind a ketten elfáradtunk. - Nem tudom, hogy mi vár rám. Meglátjuk oké? Remélem, hogy tényleg csak annyi, amire én is számítok.
- Igen, igazad lehet.- sóhajtottam fel.- Visszamegyünk a házba? Innék egy forrócsokit és gondolom neked is jól esne.- megtöröltem kesztyűs kezemmel az óhatatlanul is kibuggyant kósza könnycseppeket.
- Blair... - megindult felém a keze, de én arrébb toltam.
- Ne, Drew! - nehezen jöttek a szavak a számra, de már kész voltam, hogy kimondjam.- Jól leszek. Komolyan... jól leszek.- két kisebb szipogás között igyekeztem biztosítani őt arról, hogy minden oké velem.-  Én csak... - felpislogtam az égre, hátha elmúlik az óriási gombóc ami a torkomban keletkezett .- Fontos vagy nekem oké? Nem akarom, hogy elmenj, aztán soha ne gyere vissza. Az nem lenne fair, velem, velünk szemben.
- Igen, az határozottan nem lenne fair, - egy pillanatra megállt, mint aki ízlelgeti a következő szavakat.- velünk szemben. Kettőnkkel.

~ * ~

Ajánlott zene: Christina Perri - A Thousand Years

Hát ezért nem voltam én elégedett. Féltem, hogy elveszítek valakit aki már túlságosan hozzám nőtt. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az amit Drew iránt érzek talán soha nem lesz viszonzott. Olyan nők után mint Fate nem is várhatnám el tőle, hogy lealacsonyodjon az én szintemre. Ettől eltekintve minden nap egy kicsit fontosabb lett nekem. Szerettem a humorát, azt ahogy nevet, vagy ahogy rajtam nevet mert valami ostobaságot csináltam. Imádtam, hogy velem van és, hogy része az életemnek. A nap bármely szakaszában képesek voltunk a másikkal lenni. Lopva sok időt töltöttünk a másikkal. Sokkal többet mint azt a környezetünk vagy mi magunk érzékeltük volna.

- Szóval - körbe pillantott a nappaliban. Ó, igen. Ezt is nagyon szerettem. Mikor a házban van, nálunk, minden annyira más. A kis szoba mintha megtelne élettel és ragyogna. Nekem legalábbis mindenképpen így tűnt. - Ha jól értem anyukád itt hagyott egy csomó holmit, hogy díszítsd fel a házat karácsony előtt, de te még hozzá sem kezdtél. Milyen nő vagy te Blair Cassandra Black? - felháborodott arcát egy párnával próbáltam eltorzítani amit nemes egyszerűséggel hozzávágtam.
- Elfoglalt. Minden gondolatomat egy őrült angyali ivadék köti le. - grimaszosan néztem vele szemben, mire elnevette magát.
- Jól van, sajnálom, hogy ennyire lekötlek. - hátrálni kezdett én pedig nem értettem mire is készül egészen addig amíg a kabátjáért nem nyúlt.- Ebben az esetben és akár...
- Te akár le is ülhetsz a seggedre! - felpattantam és csípőre vágtam a kezemet.- Nem viccelek, Bieber! - egyik kezemet előre emeletem mutatóujjammal nemet intettem, majd a kanapéra mutattam.- Ülj le! Most!
- Ezek a nők. - kuncogva közelebb jött hozzám.- Kidíszítjük a házat?
- Igen. Persze ha csak van kedved.- már az én testtartásom sem volt olyan merev. Gyengéd mosollyal néztem fel rá.- Nem szükséges, hogy az én feledékenységemet te hozd rendbe.
- Örömmel segítek neked ha végre hozod azt a forrócsokit.- kuncogva elment mellettem én pedig a konyhába igyekeztem.
Nem helyes amit csinálunk. Egyáltalán nem az. Viszont kinek van joga eldönteni ebben az esetben, hogy mit tegyünk? Kizárólag nekünk és amíg mi úgy érezzük ez az ismerkedés nem ártalmas addig nincs okom újabb agybajt kapni. Nem igaz?
Csak álltam a konyhában és figyeltem, ahogy a poharakba kiöntött forrócsoki körbe-körbe forog a mikróban. Nem túl eredeti, de nincs kedvem jobban megerőltetni magamat most, mint , hogy beteszek valamit melegedni. Egyébként sem vagyok konyhai zseni. Bár azért nem halnék éhen ha magamra lennék utalva, de annyira azért nem merülök bele.
Szerettem volna ma este csak önmagam lenni. Szerettem volna, ha Drew is csak egy normális srác akinek nincsenek gondjai, aki nem cipeli a terhet. És aki legfőképpen nem érzi magát kívülállónak ezen a világon. Boldoggá akartam tenni őt. Mert mi értelme az életünknek, ha nem csalunk mosolyt azoknak az arcára akiket szeretünk? Ha nem látjuk őket önfeledten boldognak azért mert mellettük vagyunk? Megmondom én : semmi. Akkor lehetünk teljesen egészek ha elmondhatjuk magunkról, hogy egyszer az életben levetkőztük az emberi mivoltunkból fakadó önzőséget és csak a másik boldogságára összpontosítottunk.
Nem tudom, hogy ez nekem ma este mennyire sikerült. De amikor kimentem Drew dalolászva éppen a műfenyőt állította be a sarokba, a kandalló mellé. Felém fordult, kisfiúsan elmosolyodott. Akkor és ott úgy éreztem soha többé nem kell egyedül lennem a világban. Furcsa ez az élet. Soha nem tudhatjuk,hogy éppen kivel hoz minket össze. Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy kitesz majd igazán boldoggá minket. Hiszen néhány hónapja még azt sem gondoltam volna magamról, hogy újra őszintén fogok mosolyogni. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy majd pont Drew tesz igazán boldoggá.
- Gyors voltál.- jegyezte meg miközben felém lépett. Kivette az egyik kezemből az idétlen, mikulásos bögrét és beleivott, aztán letette a kis asztalra.- Köszönöm. Nagyon... érdekes a mintája.- jegyezte meg némi csibészes mosollyal az arcán.
- Azt hiszem hétévesen csináltam anyának.- gondolkoztam el.- Hát, ha ez vigasztal azóta sem fejlődött túl sokat a kézügyességem.
- Ó, igen. - felemelte újra, maga elé tatva szemlélte.- Most, hogy így mondod igazán művészi, absztrakt forma.
- Na mert te biztos valami Picasso vagy, mi? - vigyorogtam fel rá. Egyre közelebb jött. A léptei lassúak, elnyújtottak voltak. Nem volt köztünk már így sem nagy a távolság de ő ezt folyamatosan csak csökkentette.
Éreztem ahogy a pulzusom megugrik egyet, miközben karja a derekamra vándorolt. Már egy hajszál sem fért volna el abban a levegővételnyi helyben amit meghagyott közöttünk. Egyenesen a szemembe nézett, úgy tűnt nem akar gondolkozni. Én sem tettem.
- Blair, én mindenben profi vagyok.- vigyorgott miközben az ajkaimat vizslatta.
- Igazán? Bizonyítsd be.- nem akartam, hogy remegjen a hangom, de ez a nyavajás cserben hagyott.
- Örömmel.
És megtörtént. A hó lassan hullott az ablak előtt miközben a szoba élesen kontrasztban állt a környezettel. A kandallóban ropogott a tűz, de nekem nem ettől volt igazán melegem. Lehelete az arcomat csiklandozta. Még utoljára a szemembe nézett, de nem voltak kételyek már egyikőnk számára sem. Nem féltünk attól, hogy a másik vajon akarja-e. Mert biztosak voltunk az érzésekben.Puha ajka az enyémre vándorolt. Megszűnt a világ. Leginkább úgy tudnám ezt jellemezni, mintha egy csövön keresztül látnék mindent amiben csak mi ketten létezünk. 

Lassan de céltudatosan vette birtokba a testemet. Szabad kezével az arcomra simított, miközben én a hajában találtam utat ujjaimnak. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy a hasamban lévő pillangó eltűnjenek, hogy a fejemben lévő buta gondolatok visszatérjenek. Élvezni akartam, semmi mást. Ez pedig eddig eléggé jól sikerült, hisz úgy mozogtunk együtt, mintha örökké ezt tettük volna, mintha nem most csinálnánk ezt először.

Elkésett gondolatok.

Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz már te szerencsétlen!

Ez az a mondat ami szerintem napi szinten elhangzik a fejemben. Őszintén? Nem tudom, hogy merre kellene tovább mennünk. Előre? Vissza? Esetleg állhatnánk és csak toporoghatnánk egy helyben. Alkotói válság vagy csak egy kis tavaszi fáradtság, magam sem tudom. Szerettem volna ezt a blogot jól megírni és ügyesen befejezni. - A második rész még mindig áll, nem adjuk fel a harcot! - De az a helyzet, hogy az elejét azt hiszem elbaltáztam már. Visszagondolva vannak itt olyan részek amiket csak kényszerből írtam meg, összecsaptam mert kész akartam vele lenni, Nektek. Nem vagyok büszke, egyáltalán nem.

Ez természetesen az én hibám.

Mielőtt ezt valaki félre érteni. Szépen ki is emeltem, hogy mindenki lássa nem rátok akarom kenni a dolgot. Soha nem szándékoztam ilyesmit tenni. Most viszont kénytelen vagyok ehhez folyamodni. Nem akarok szünetet elrendelni vagy éppen bezárni, mert most is a megnyitott szövegszerkesztőben foglalatoskodom a résszel. Viszont jó, ha tudjátok, fogalmam sincs, hogy mikor fogok jönni. Nyafoghatnék egy sort az iskola miatt. ( Hetente több témazáró, felelések, angol vizsga. Megjegyzem az informatika vizsgám készen van, hál' Istennek minden modulom sikerült.) Csak éppen semmi értelme nem lenne. Gondolom nem az iskola hibája, hogy én egy kicsit elvesztem és mással foglalkoztam.

A titkok ...

...mezejére viszlek titeket.

Micsoda drámai egy nőszemély vagyok! - most képzeljetek ide egy hisztérikusan csengő "hahaha" kacagást is -. De komolyan. Itt az ideje, hogy néhány titkomról beszéljek nektek ami titeket is érint. Az első és a legfontosabb az a The Twins- el kapcsolatos.

1. Jelenleg a 15. résznél tartunk. Ami azt jelenti, hogy hátra van még öt teljes rész. A FINÁLÉ, erről tettem már néhány megjegyzést a The Twins facebook-os olvasói csoportjában. De még semmi komolyat. Nagy dolgokat tervezek. A végére garantáltan minden szálat összekuszálunk és kiengesztellek titeket az összecsapott fejezetekért.
2. Ez után sem fog megszűnni az élet. Csak éppen nem itt folytatódik. Erről majd később bővebben.

A " Bizzle : Elnyel a sötétség "- ről nem tudok nektek sok titkot mondani. Nagyon élvezem az írását és igyekszem minél hamarabb jelentkezni oda is. Fantasztikusan lehet bánni a karakterekkel. Megmondom őszintén Shaw - az ottani női főszereplőm - az eddigi kedvenc karakterem. 

A nagy bejelentés ...

...,a bonyodalom kedvéért.

Dolgozom valamin amiről még nem szeretnék túl sokat mondani. Nem fogok neki blogot csinálni. Ez már gondolom sejtetni enged valamit. Mindenki tudja rólam, hogy gyerekes és talán túl nagyra törő álmom, hogy egyszer a saját könyvemet tarthassam a kezemben, mosolyogva és elégedetten. Azután a rengeteg átírt év után most úgy érzem éppen itt volt az ideje, hogy belekezdjek. Jelenleg jól haladok vele. Nagyjából 20 oldal van készen ami nem olyan sok, de azért mégis valami. Ami még ennél is fontosabb, hogy élvezem! Kifejezetten élvezem! A karakterek mesések és rengeteg humorral találkozhattok majd. 

Hogy mikorra várható az, hogy ebből tényleg legyen valami? Ez egy kicsit bonyolult. Talán kevesen tudják rólam, hogy anno volt egy blogom ami után kaptam egy kiadói véleményt. Az nagyon sokat jelentett nekem akkortájt. Persze még kicsi voltam. 14 évesen az ember ezzel nem tud mit kezdeni. Most viszont közel a 17-hez úgy gondolom ideje a sarkamra állni. Kutatom a lehetőségeimet. Persze az első állomás az, hogy elkészüljön a kis - ahogy én nevezem - "bébim" . Talán ezért is vagyok lassabb. Mert a fejembe vettem valamit és igyekszem megvalósítani. 

Nos ez elég hosszúra sikeredett. Nem tudtam fékezni a nyelvem, akarom mondani a kezemet. Most pedig röpülök is vissza az én kis elszigetelt világomba. Legyetek jók, majd jelentkezem! :)

15.rész - Fogságban

Sziasztok!

Nem szeretnék most nagyon sokat dumálni, mert úgy sem az érdekel titeket. ( :D ) Hosszú időszakon vagyok most túl. Végre lezárult a történelmi verseny, a ballagás.Most már csak az anyáknapja és az osztálykirándulás van. Na meg az angol vizsga de hagyjuk is mert csak idegesítem magamat. Viszont vigasztal a tudat, hogy hamarosan vége. Alig várom, hogy úgy írjak ide nektek, hogy csak erre kell koncentrálnom.

Köszönöm a kedves szavakat a kommentben. Nagyon nagyon jól estek. Ami még fantasztikus érzés az a 13.000 látogató! Az előző résznél jött össze a 12 ezer. Most pedig egy újabb ezressel bővült a dolog. Fantasztikusak vagytok!

Igyekeztem hosszú részt írni. Talán nem ez lett az eddigi legizgalmasabb rész, de közeledünk a fináléhoz.;-)

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

 

15.rész. Fogságban

Derek Bieber

Óvatosan nyitogattam ólomnehéz szemhéjaimat. A testem elnehezedett a kőkemény padlón. Lassan tértem magamhoz. Minden mozdulat fizikai fájdalmat okozott,így nem mertem csak úgy felülni. Zúgott a fejem és biztosra veszem, hogy a hányingerem sem véletlen jelentkezett.
Mázli, hogy kimerült voltam és nem voltam túlzottan a legjobb passzban. Lehet, hogy másképpen nem is vészeltem volna ezt túl. Ugyan az állóképességem gyengébb ha a bennem terjengő Erőt használom, mégis jobban jártam. Hogy miért? Mert így nincs bennem annyi lélekjelenlét, hogy gondolkozzam és érezzek. Nem akarok érezni. Az mindig fájdalommal végződik. Ha boldogok vagyunk és a felhők között lebegünk akkor előbb vagy utóbb szomorúakká válunk. Ha más nem az elmúlás miatt. Mikor szerelembe esünk, tudjuk, hogy mulandó és ami mulandó az fáj is. Így hát mi értelme az érzéseknek? Az a pillanatnyi boldog perc, mely hamar tovaszáll? Nem. Nem éri meg. Legfőképpen számomra nem.
Minden túl fehér volt. A falak amik körül vettek, a ruha amit rám aggattak. Egyhangú és nyomasztó. De bár ez lenne a legnagyobb problémám! Nem kaptam normálisan vizet és ételt. A rácsok fogva tartanak. Úgy érzem magamat mint egy tajtékzó vadállat, vagy esetleg mint egy időzített bomba.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem az az, hogy valamivel eltalálnak, a fájdalom végig fut a gerincemen de olyan erővel, hogy minden arcizmom megrándul. Eközben pedig apám elégedett nézésével kell farkas szemeznem. Csak sajnos nem velem volt elégedett, hanem önmagával.
Talán meg kellene lepődnöm azon, hogy a saját tulajdon apám miatt kerültem rács mögé, de ugyan minek? Soha nem találkoztam vele. Pedig nem vagyok éppen fiatal. Több mint száz éve lett volna felkeresni. Úgy látszik mással foglalkozott. Teljesen személytelen számomra. A felismerésen kívül, hogy a képen ő van, semmi mást nem váltott ki belőlem. Nem akarok hirtelen hozzá tartozni, vagy sírva a vállára borulni. Még mindig ugyan úgy undorodom tőle mint tegnap, vagy mint tegnap előtt, vagy az előtt és az előtt.
Az viszont meglepő, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. Minden homályos. A mező, apám és az átkozott fájdalom. Erre emlékszem csak. Semmi más nem maradt meg. Fogalmam sincs, hogy hogyan hoztak ide, vagy miért. Mégis itt vagyok elszigetelve a külvilágtól.
Miért pont én? Mit akarnak tőlem? Nincs semmim. A fenébe is! Lehet, hogy egy pöcs vagyok, de ez van. Köpök a szabályaikra. Eddig ez senkit nem zavart. Akkor nem értem miért pont most jött el a bűnhődésem ideje. A legszomorúbb az egészben, hogy a tulajdon apám tette ezt velem, mégsem zavar annyira mint a tény, hogy bezártak. Valahogy olyan távoli számomra. Az egész életemet nélküle éltem le. Nincs miért siránkoznom. Mintha egy idegen tette ezt volna velem. Ugyan annyira utálom ezért.
Hirtelen felindulásból előre vetettem magamat. Nem is tudom, hogy mit képzeltem, de ki kellett jutnom innen. Nem maradhatok itt. Megőrjítenek a rácsok és a gönc ami rajtam van. Két kezem közé fogtam a fémet velem szemben. A dühöm és az elkeseredettségem ott volt a kezemben. Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy véget vessek a bezárásnak.
A bőröm mintha égne. A fém lassan izzani kezd a tenyerem alatt. Az izmaim megfeszülnek, az ereim pedig szinte kitörnek a bőröm alól. Forróvá válik a levegő. Valami megváltozik. Érzem, ahogy ismét távozik a testemből a bennem lakozó Erő egy része. Dübörgő pulzusomon kívül nem hallok mást pusztán csak az önön visszafojtott morgásomat.
Ki akartam törni. Egy perccel sem bírok ki többet ebben a hófehér, kivülről makulátlannak tűnő börtönben. Az agyam elhomályosodott. Már nem tudtam tisztán gondolkozni. A bennem rejlő feszültségen át semmi másra nem koncentráltam. Egyetlen cél létezett számomra, az pedig a kijutás, bármilyen áron.
- Fogják le! A fenében is!- az emberek hangja távolinak tűnt. A sötét fátyol, melyet a tudatalattimra eresztettem már túl szorosan simult rám.  Nem létezett idő és tér. Csak a cél. A vágy, a szabadság.
- Uram a 001-es teljesen megvadult.- számok, hangok, érzések. Minden összemosódott bennem. Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni.  Semmi nem kapcsolódott semmihez. Mintha minden apró kis részlet csak úgy lebegne az univerzumban, ok nélkül.

Blair Black
A fojtogató érzés, mely már reggel óta bennem hasogat, nem akart megszűnni. Féltem valamitől. Minden apró kis porcikám reszketett. Viszont fogalmam sincs, hogy mi váltotta ezt ki belőlem. Talán túl sok mindenen mentem keresztül. Lehet, hogy egyszerűen csak kimerültem fizikailag. Ez a jobbik eset. A rosszabbikba bele sem merek gondolni.
- Vigyázz királylány!- egy mély, férfias hang zökkentett ki a gondolat menetemből. Teljesen összerezzentem, annyira váratlanul ért. Felkaptam a fejemet, James , a foci csapat tagja, éppen a fölöttem lévő plakátott aggatta le. Követtem a tekintetemmel, majd beláttam, hogy tényleg jobb lenne arrébb állni.
Már reggel óta a Rózsa Bál utáni maradványokat próbáljuk rendbe rakni. Ehhez egy hadsereg is kevés lenne, nemhogy az a maréknyi diák csapat akik megjelentek ma itt. Gondolom a többiek még részegen fetrengenek oda haza.Ezen nem lepődnék meg. Tegnap mindenki cudar állapotba került. Viszont az, hogy Drew még csak erre sem tolta a képét. Kifejezetten meglepő és valljuk be sértő is számomra. Persze tudtam, hogy nincs köztünk semmi. Mégsem ezt vártam tőle. Egy szót sem hallottam felőle és ez kezd aggasztani.
~ * ~
- Köszönjük a segítséget fiatalok.- mosolygott felénk az angoltanárnő. Végre, két órával később, fáradtan ugyan, de kifelé ballaghatok az iskolából. Ez az egy hátul ütője van a pénteki bálozásnak. Szombaton be kell jönni és takaríthatunk. Borzalmas az egész.
Alice valamiről csacsogott mellettem, de nem voltam képes rá figyelni. Valami más kötötte le az érdeklődésemet. A fekete sport kocsi, melyet már olyan jól ismerek, ott parkolt az iskola előtt. Sötétített ablakain át nem láttam be, de sejtem, hogy kiül a volán mögött.
- ... és akkor megcsókolt. Érted Blair? Ott a házunk előtt.- én igyekeztem. Komolyan oda akartam figyelni barátnőm mondandójára, de képtelen voltam. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy vajon hogy néz ki. Lekötötte minden gondolatomat. Bár ebben semmi meglepő nincs. Reggel óta ezt teszi.
Amikor márt azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet a helyzetem, az élet nevetve megmutatja, hogy tévedtem. Kinyílt a fekete, gyönyörűen tiszta kocsiajtó és kilépett egy még gyönyörűbb lény rajta. Ott állt öt méterre tőlem. Szenvtelenül, magabiztosan nézett a szemembe. A gyomrom folyamatosan liftezett. Azt hiszem az a kevés reggeli amit magamba tuszkoltam most vissza fog köszönni.
Nem lenne szabad valakinek ennyire tökéletesnek lennie! Ezt büntetni kellene. Remegő térdekkel álltam egyik lábamról a másikra. Tudtam, hogy oda kell hozzá mennem. Már a gondolattól is vérvörös lett az arcom. Úgy éreztem, hogy menten megfőlök ebben a hőségben. Az ájulás határán álltam. Ennél többet egészen biztos, hogy nem bírok el.
- Blair.- észre sem vettem, hogy elindult felém. Mire felfogtam a dolgokat már ott állt velem szemben.- Szia Alice.- köszönt a mellettem teljesen sokkoltan bámuló szőkeségnek.
- He...ello.- nyögte ki végül.- Izé. Én most akkor...megyek. Majd beszélünk.- megölelt, szorosan magához húzott, aztán elviharzott. Fantasztikus! A legjobb barátnőm magamra hagy, pont ebben a helyzetben.
- Beszélhetnénk?- piha tenyerét az arcomra simította. Ha volt is bennem napközben bármilyen harag iránta, az most semmivé lett.- Elvinnélek ebédelni ha még nem voltál.- gyengéden beszélt, mintha egy kis gyerekkel szeretné megértetni magát.
- Az nagyon jól hangzik.- nyögtem ki nehezen.- Merre jártál?  Nem hallottam felőled. Reggel óta.- tettem hozzá végül. Nem akartam számon kérni. Isten a tanúm rá, hogy tényleg nem. De ahogy ott álltunk úgy gondoltam, hogy nem bűn megkérdezni ezt az aprócska kis tényt.
- Nem akartam reggel bajt okozni. Anyukádnak biztos nem tetszett volna, ha melletted talál az ágyban.- apró mosollyal nézett le rám, amit igyekeztem viszonozni számára.
Vajon tényleg ennyi van a dologban? Persze nincs okom kételkedni benne. Megosztotta velem élete legnagyobb titkát. Most már mintha valamifajta szövetségesek lennénk. Tudok róla olyat amit más nem és érzem soha nem élnék vele vissza. Remélem ezt ő is tudja. Tudnia kell.
Az élet annyira kiszámíthatatlan. Amíg Los Angelesben éltem mindig vágytam valamire. Hiába volt ott nekem a nyüzsgő nagyváros, amit imádtam ugyan, mégis úgy éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Most pedig, ebben az paránnyi kis városban egésznek érzem magamat. Az első időszak nem volt egyszerű. Mindenki olyan furcsán nézett rám. De ma már teljesen elégedett vagyok. Nincs szükségem semmire. Rajta kívül.
Beteges lennék? Megeshet. Viszont nekem elég, hogy én tudom, hogy valami nálam nagyobb vette kezdetét. Nem ismerem ezt az érzést, soha nem találkoztam vele még ez előtt. De az, hogy mellette hevesen ver a szívem, hogy mellette minden színesebb és szebb, nekem bőven elég arra, hogy elégedett legyek.Szóval igen. Kifejezetten elégedett vagyok azzal amit a sors kínált számomra. Én a könyvmoly, csendes lány végre úgy érzem, hogy nem akarok a történetek kitalált, meseszerű világába menekülni, hisz végre a valóság szebb mindennél.

14. rész Életfoszlányok.

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Nos. Mit is kellene mondanom? Ugyan a kommentekért kicsit zabos vagyok, de néhány dolog kiengesztelt. Azért tessék rendesen kommentelni! Nekem is jól esik, ha kapok visszajelzést. Viszont lassan a 60. feliratkozónál járunk és nemsokára elérjük az 12.000-es megtekintést! Ugyan a kinti számláló nem jó, majd teszik ki egy blogger számlálót is. Ami kint van az később került ki és nem olyan régtől számolja. A lényeg az, hogy hálás vagyok!

Sokan kerestek meg egyébként facebookon is vagy ask.fm-en, Rengeteg üzenetet kapok, hogy tetszik nektek a blog és ez nagyon de nagyon jól esik. Örülök, hogy örömöt szerezhetek néhány lopott percre az olvasóimnak. 

Legyetek jók és élvezzétek a tavaszi szünetet! Sajnos én nem tudom. Folyamatosan versenyekre készülök, így fogalmam sincs, hogy mikor jövök legközelebb, de igyekszem!:)

Ui: Egy kissé rövidre sikerültem most. A következő viszont hosszabb lesz, már elkezdtem írni. Remélem azt is tudom minél hamarabb hozni nektek.:)

xoxo HeartBreaker

14.rész Életfoszlányok.

Blair Black.

"- Várj meg! Kérlek! - hangom remeg és kétségbeesett. Nem eshet baja. Nem hagyhatom, hogy baja legyen. Figyelem izmos testét miközben ütemesen szalad előre. Friss illata azonnal körül öleli a természetet. Beveti magát a fák közé, én pedig utána iramodom. Minden lépésnél érzem, hogy nem bírom már tovább. Meztelen talpaimat folyton felsérti valami. Hol egy ág, hol egy tüske, hol pedig egy oda nem illő kő. De nem adom fel. Utol kell érnem őt.
Aztán eltűnik. Sötétség telepedik rám, a fák, a bokrok és a fény ami biztonságot adott vele együtt lesz semmivé. Egyedül állok az ürességben. Kiáltani akarok, a nevén szólítani, hogy idejöjjön és újra rendbe tegyen mindent. De a torkom kiszáradt és egy hang sem jön ki a számon...Semmim sincs."
Az ébredés egyedül él utol. Félig már tudatában vagyok a külvilágnak, de igazán akkor ébredek rá, mikor  megérzem testem hánykolódását és egy nagyobbat dobok magamon az ágy puha takaróján. Zihálva kapkodom a levegőt, a szemhéjam azonnal felpattan. Nem is keresem az egykor még mellettem fekvő fiút. Biztosra veszem, hogy már akkor lelépett mikor anya megjött.
Az álom viszont megrémít. Mindenem vizes. A hajam csapzottan tapad verejtékkel borított arcomra. Úgy érzem magamat mint aki ezer bikával küzdött meg az éjszaka folyamán. Soha nem éreztem még ilyen rettegést. Ami ironikus tekintve a tegnap történteket. Lehetetlen, hogy valami még annál is félelmetesebb legyen.
Miután erőt vettem magamon és lezuhanyoztam rápillantottam a telefonomra. Alice hívott... egy párszor. Tizenegy nem fogadott hívásom van tőle és három SMS-em. Te jó ég! Jobb lesz, ha most azonnal visszahívom.
Egyébként sincsenek túl nagy körmeim de miközben Alicet hívtam azon kaptam magamat, hogy még azt a kicsit is rágni kezdem. Ahogy tudatosult bennem a dolog azonnal elkaptam kezemet a számtól és gondolatban jó nagyot rácsaptam.
- Alice annyira sajnálom, kérlek ne szedd le a fejemet! - kezdtem el azonnal mentegetőzni.
- Blair Black. Az ég áldjon meg! Egyben vagy? Már a mamádnak is telefonáltam.- ettől az aggódó hangtól csak még rosszabbul éreztem magamat. Milyen barát vagyok én?
- Kérlek Alice ne haragudj rám. Annyi hirtelen történt minden. Én csak... találkoztam Drewal.- kezdtem bele félve. Nem tudom mennyi mindent mondhatok el barátnőmnek. Persze egyértelmű, hogy sokat nem, de nem akarok hazudni neki.
- Azt akarod mondani, hogy Drew Bieberrel? Mi a...?!- elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a kék szemű szépséget tátott szájjal a szobájában ülve. - Részleteket!- sipákolta máris. Nevetve eltartottam egy kicsit a telefont a fülemtől.
- Csak dumáltunk. Ennyi az egész.- vagy valami olyasmi.- Nincs túl sok mondanivalóm.
- Megcsókolt? Megölelt? Vagy csak egy kicsit hozzád ért? - a lelkemhez. Azt teljesen megérintette, de nem állok készen ezt elmondani akárkinek is.-  Ne kínozz, Blair! A suli leghelyesebb és legérhetetlenebb srácával lógtál. A vicc az, hogy amúgy észre sem veszi, hogy mennyire oda van érte mindenki.
- Igen. Én is pontosan így gondolom. - feleltem apró mosollyal a számsarkában. Lehunytam a szememet és hátra vetettem magamat az ágyamra.- Azt hiszem... kedvelem.- apró részlet és nagyon távol áll a valóságtól ami ennél jóval több, de egyelőre jobb ha magamban tisztázom a dolgokat. Végtére is még arra sem volt időm, hogy rosszul érezzem magamat. Rossz kislány voltam. Felengedtem egy srácot a szobámba amíg anya nem volt itthon. Vele aludtam, ő meg reggel lelépett. Persze tudom, hogy miért, de ez még nem jelenti azt,hogy nem eshet rosszul a dolog. Ennek ellenére nem tudom magamat kellemetlenül érezni. Semmi olyat nem tettünk amit meg kellene bánnom. Még ha lehetne sem fordítanám vissza ezt az estét. Életem legjobb éjszakája volt.

Derek Bieber

Magam sem tudom, hogy mi kevert ide. Eredetileg semmi másra nem vágytam csak arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kellett pár nyugodt perc. A harc olyan nemes egyszerűséggel ért véget, mint ahogy elkezdődött. Nem bírtam ott maradni. Drew lelécelt a kis csajjal én pedig magam maradtam. Menekülnöm kellett. Hogy mi elől? Nem a kormány kutyái ijesztettek el és nem is a fajtám sötét része, hisz erősebb és sötétebb vagyok bárkinél a Földön.  Magamtól féltem. Az érzésektől amik bennem kavarodtak, a gondolatoktól amik szinte szétrobbantották a fejemet. Érzések. Egyetlen, rövidke kis szó. Mégis annyi mindent hordoz magában. Az emberek többségének az életét ezek határozzák meg. Én viszont  régen töprengtem ennyit rajtuk. Egyszerűen felesleges. Most sem értem magam. Nem válhatok egy olyan érzelgős nyálgéppé mint a testvérem.
Ez az egyetlen olyan eldugott helye a városnak ahol önmagam lehetek. Törhetek, zúzhatok ha éppen úgy tartja kedvem. Vagy tehetem azt is amit most. Csak ülök, lógatom a lábamat és figyelem a természetet. Hallgatom a madarak hamisíthatatlan énekét, a levegőben zúgó rovarok hangját. Minden olyan eleven. Egyedül én nem.
A langyos szellő végig tekergőzött a testemen. Hunyorogva pillantottam az előttem elterülő színkavalkádra, az égbolt hatalmas színpalettája lebegett felettem. Hagyom, hogy a szél a szárnyaimba kapjon. Nem ellenkeztem. Sem erőm nem volt sem kitartásom.
Furcsa, nem várt fordulatot vesznek a fejemben ezerfelé cikázó gondolatok. Drew és az ő kis szív szerelme. A bennem szunnyadó düh valami új, elemi erővel tör rám. Az izmaim megfeszülnek és a rám telepedő nyugalom semmivé foszlik. Hogy mondhatta el az az idióta, hogy mik vagyunk mi? Hogy volt erre képes? Nem csak önmagát sodorta ezzel bajba, hanem a fajtánkat is, beleértve egyaránt engem is.
Nagyot nyelek, előre nyújtom a kezemet és hagyom, hogy az erő, mely bennem tombol, utat találjon magának. A torkomat hangos nyögés hagyja el amint a tenyeremből felszakadó villám eléri az égboltot. Már nem csak én vagyok dühös és nyugtalan. A sötét felhők elűzik a narancssárga fényárban úszó világot előlem. Helyükön a búskomorság marad. Tökéletesen tükröz engem.
Vibrál a levegő a testem körül. Halványan szürkés de annál fényesebb színben körvonalazódom ki. Tudom, hogy a szemeim szinte vérben forognak miközben kinyújtott kezemen minden ér megduzzad. A feszültség csak fokozódik mikor felállok. Nem bírom a tehetetlenséget. Szükségem van a rombolásra különben magamat pusztítom el belülről.
Szárnyaim hatalmas, sötét lepelként emelkednek fölém. Érzem ahogy az energia végig siklik a testemen. Már nem a kezemből vagy egyéb végtagomból tör fel. Egyenesen az energia lakhelyéről, a szívem mellől , távozik a testemből.  Forróvá válik a levegő, de csak egy pillanatra. Egészen addig a röpke percig míg hideg esőt nem zúdítok a tájra. Már nem szól a madarak éneke, sem a rovarok hangja. A mennydörgés dalol nekem.
- Tudod mit? Te ott fent!- ordítom torkom szakadtából miközben vizes hajtincseimen át az égre bámulok.- Cseszd meg! Kurvára cseszd meg! - kiáltom még utoljára. Furcsa érzésem támad. Nem vagyok egyedül. A szárnyaim megremegnek és az erő ami bennem volt semminek tűnik ahhoz képest ami most a hátamba fúródik. Elnyílnak az ajkaim, döbbenten fordulok hátra. Nem vérzek, nem tört el semmim. Mégis olyan fájdalom hasít a bőröm alá, hogy azonnal térdre ereszkedem. Az eső cseppeken át egyetlen arcvonás tükröződik ki, melyet soha nem láttam élőben. Más mint a képeken, de mérget mernék rá venni, hogy nem tévedek és nem is a helyzet okozta sokk beszél belőlem.Apa?!

13. rész. Kibontakozó érzelmek

 Sziasztok kedves olvasóim!

Igyekeztem minél hamarabb jönni hozzátok ez sajnos nehezen ment. Most viszont itt vagyok és ez a lényeg. Nem fogok nyafogni vagy ezer sort írni mert mindjárt mennem kell. A rész most az érzelmekre alapozódik és nem az akcióra. De ilyen is kell.

Legyetek jók. Igyekszem minél előbb jönni. És persze köszönöm a sok szép kommentet. Tudom, hogy válaszolnom kellene rájuk de nem megy. Egyszerűen nincs semmi időm. De amint lesz megteszem!

xoxo HeartBreaker!

13.rész Kibontakozó érzelmek

Drew Bieber

Mi a fene ütött belém? Hogy képzeltem ezt az egészet? Csak úgy elmondom egy lánynak, aki lássuk be a legszebb nő akit eddig láttam több mint száz évem alatt, hogy mi is vagyok én? Aztán hagytam, hogy átmenjen mindazokon amiken átment. A legszomorúbb ebben az egészben mégis az, hogy nem bántam meg. Jó volt elmondani valakinek azt, ami már nagyon régóta nyomja a szívemet. Bízni akartam benne és még az elképzeltnél is felemelőbb érzés  az, hogy meg is tettem. Önzőség ez a részemről? Határozottan. Viszont még sem tudok úgy gondolni magamra mint aki rosszat tett. Ennyi még nekem is jár.
A Nap finoman nyeldeste a bőrünket. Melengetett, és valami reményt hozott magával. Lassan bukott elő a fényes korong a horizonton, felemésztette a sötétséget mely mögöttünk honolt. Új nap kezdődött, valami fajta reményt keltve bennem. Rádöbbentem, hogy bármennyire próbálkozom a józan eszemre hallgatni, nem megy. Szóval arr a következtetésre jutottam, hogy csak élvezem. Nem tudom merre vezet az út , hogy hol a vége és még azt sem sejtem, hogy mi vár rám. Egy valamiben azonban mégis biztos vagyok. Hiába nem ismerem még eléggé a mellettem ülő, gyönyörű lányt, mégis túl sok jót hozott már az életembe néhány rövid nap alatt ahhoz,hogy képes legyek elengedni.
Befordultam a kicsi utcába, miközben a gondolataim százfelé szaladtak. Próbáltam belekapaszkodni valami épgondolatba, de nem igazán akadt ilyesmi.  Minden apró foszlány a fejemben hozzá vezetett. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem mindjárt megőrülök.
- Drew, - lágyan szinte simogatóan hatott rám a hangja. Felé kaptam a szememet, de csak egy pillanatra. Utána természetesen rájöttem, hogy ez nem a legmegfontoltabb lépés, tekintve, hogy az utat kellene néznem.- Be kell jönnöd velem.
- Miért?- rekedt volt a hangom, úgy éreztem levegőhöz sem jutok. A gondolat, hogy vele lehetek összezárva egy házban még a Nap melegénél is kellemesebb és erősebb volt.
- Mert.- felelte egyszerűen.- Kérlek, ne kelljen könyörögnöm. Egyszerűen csak erre van szükségem. Nem hiszem, hogy ez akkora kérdés.- elfordította az arcát, így szinte semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Hosszú haja, melyben a loknik már kilógták magukat előre esett, finoman keretezte a vállát.
- Jó.- rántottam a vállamon mintha a dolog mellékes lenne. Közel sem volt az, de nem akartam, hogy ezt lássa rajtam. Nem tűnhetek sebezhetőnek. - Akkor maradok.- tettem hozzá, hogy egészen biztos lehessen benne.

Miután megérkeztünk tétováztam még egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy Blair miért szeretné, hogy bemenjek. Viszont az a pillantás amit felém vetett , az ahogy esdekelődve a szemembe nézett, bőven elég volt ahhoz, hogy minden aggodalmam elvesszen a semmibe. Tényleg nem hagyhatom, hogy könyörögjön nekem. Annál ő többet érdemel. Én pedig szeretném neki ezt a többet megadni.
- Anyukád mit fog szólni? - kapaszkodtam az utolsó mentőövembe miközben azt figyeltem ahogy az ajtóval babrál. Az a fránya kulcs nem igazán akart a zárba menni. Talán ez egy Isteni jel. Isten... a fene vigye el az egészet, nem tarthatnak távol attól, aki ilyen jó hatással van a kedvemre.
- Anya nincs itthon. Dolgozik.- feszült mosolyt küldött felém én pedig próbáltam ezt viszonozni. Nagyon remélem, hogy sikerült és nem fulladt az egész egy kínos vicsorgásba.
- Akkor rendben van a dolog. Nem szeretném magamra haragítani.
Beléptem a házba, miután Blairnek sikerült kinyitnia az ajtót. Körbe pillantottam a tágas és igazán barátságos nappaliban. Itt semmi nem volt olyan amilyen nálunk. Egyetlen porszem sem telepedett meg a bútorokon és minden makulátlanul tiszta volt. Pontosan olyan, melyet a személyisége megkíván. Nem is lehetne találóbb.
- Gondolom érdekel miért hívtalak magamhoz.- közelebb lépett hozzám. Azonnal megcsapott az a jellegzetes Blair illat, amit sehol máshol nem éreztem még. Most viszont valami mással gabalyodott össze egy lebilincselő harmóniába. Azt hiszem az orgona frissessége és a rózsa szenvedélye találkozott az Ő saját édes illatárjával.
A szívem, mely már így is gyorsan vert,most még teljesebb kapcsolt és azt hiszem ki is hagyott néhány ütemet. Szabálytalanul verte a mellkasomat, már- már olyan hevességgel és erővel, hogy azt hittem kitör a bordáim közül, utat keresve magának. Talán így lett volna  legjobb. Akkor lett volna esély, hogy találkozzon a velem szemben álló lány szívével, és akkor esetleg örökre összekapcsolódhatnak.
- Igen. Már törtem rajta a fejemet, de nem tudok rájönni.- mosolyogva néztem le a nálam alig egy fejjel alacsonyabb nőre. Igyekztem megtartani a nyugodtságomat és nem mutatni mennyire izgulok az miatt, hogy a közelemben van, hogy kettesben vagyunk.
- Akkor inkább megmutatom, ha hagyod.
Azt hittem a dolgok ennél bonyolultabbak és nehezebbek már nem is lehetnek. Egészen addig míg megnem éreztem az érintését. Puha ujjai finoman kapcsolódtak az enyémre, közre fogták őket és szorosan tartották. Ha eddig gyorsan lüktető szívemmel alig bírtam, most azt hiszem inkább meg sem próbálom. Igyekeztem koncentrálni a légzésemre. Gyerünk Drew, menni fog! Be a levegőt, majd ki. Csak lazán és persze természetesen.
- Hagyom.- mi mást mondhattam volna? Neki amúgy sem tudnék az igenen kívül mást kinyögni a kéréseire, legyen az bármilyen őrült dolog is. Azt amire neki szüksége van, teljesíteni akarom.
- Reméltem.- furcsa, titokzatos mosoly játszadozott telt, kívánatos ajkán. Már ezerszer elképzeltem, ahogy a derekára fonom a karjaimat, közel húzom magamhoz és gyengéden, szerelmesen csókolom. Gondolatban milliószor megszereztem, de a valóság ennél jóval komplikáltabb és nehezebb. Vagy talán csak mi magunk nehezítjük a saját előrehaladásunkat. Nem lenne szabad ennyit agyalnunk minden apró kis dolgon. Néha minden jó úgy, ahogy van, egyszer komótosan haladva, máskor pedig sebes vágtában előre törve, de mindig ugyan oda tartva. Felesleges mindig azon kattogni, hogy "mi lenne ha", és " ha másképp csináltam volna". Bárcsak tudnék az ösztöneimre hallgatni. Azokra, melyek hozzá szólítanak és semmiképpen nem azokra melyek ordítoznak velem, hogy egy idióta vagyok és lépjek le. Kavarognak az érzéseim. Sokszor biztos vagyok benne, hogy ez a nő lesz a vesztem és a végzetem. Megmérgezte minden gondolatomat, nem vagyok képes másra gondolni rajta kívül.
Akárcsak Derek. Hallom a fejemben az Ő elmélkedését. Hallom, ahogy gyönyörűnek látja és, ahogy az illata őt is magával ragadja. Felemészt a féltékenység és a bűntudat. Féltékeny vagyok, mert csak magamnak akarom ezt a földi csodát. Azt hiszem végre nekem is kijárna a boldogság, melyben még soha nem volt részem. Ezzel szemben pedig ott a bűntudatom. Nem azért, mert ennyire birtoklóak a vágyaim. Hanem azért, mert Blairnek találkoznia kellett Derekkel. Végzetes hiba volt és soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Derek maga az Isten csapása. Ennek az ártatlan teremtésnek pedig soha nem lett volna szabad megismernie.
Mire észbe kaptam már egyáltalán nem a nappaliban ácsorogtunk. Haladtam előre, miközben azt sem tudtam hova lépek. Csak őt láttam magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig jól is van így. Már egészen hozzászoktam a "sötétséghez", melyet ő keltett bennem. Beszűkült a látásom és rajta kívül nem igazán érdekelt más.
Felértünk az emeletre. Láttam rajta, hogy zavarban, ettől pedig mosolyognom kellett. Annyira édes volt, ahogy az arca két oldalán apró kis pír jelent meg. Nem tudom mikor találtam utoljára valamit ennyire mókásnak. De valahogy kedvem lett volna vigyorogni.
- Szóval, ez az én szentélyem. Érezd magad megtisztelve mert eddig még egyetlen fiú sem lépte át a küszöbömet.- magam sem tudom, hogy ez normális-e, de valamilyen megnyugvás költözött belém. Örültem, hogy én lehetek az első aki belép a szobájába. Ez önzőség a részemről és elég gyerekes is. Viszont igaz.
- Ez nem túl nagy dolog tekintve, hogy két hónapja laksz itt.- csipkelődtem játékosan egy apró grimasszal az arcomon.
- Jól van már. Te semminek nem tudsz örülni?- játékosan durcás arcot vágott. Felfújta az arcát, keresztbe fonta mellei előtt két karját és még mintha dobbantott is volna a lábával. Mint egy öt éves, úgy nézett ki. Nekem mégis csodálatos volt.
- De. Neked különösen.- talán hiba volt ezt így kijelenteni, de úgy éreztem ebből már semmi bajom nem lehet. Azok után amiken együtt keresztül mentünk. Ez már gyerekjáték.- Sokszor megmosolyogtatsz. Olyan esetlen és vicces vagy, hogy az már aranyos.- vigyorogtam felé.
- Cseszd meg! - azt hiszem ez volt eddig a legdurvább káromkodás amit tőle hallottam. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Így hát meg sem próbáltam, amiért Blair úgy érezte kötelessége "megnevelni", ezért diplomatikusan vállba vert. Nem éppen gyengéden. Van erő a csajban.
~ * ~
Nem tudom, hogy miért vagy, hogy hogyan kerültünk ide. Csak annyit tudok, hogy Blair ágyán fekszünk egymás mellett, de ügyelünk, hogy ne érjünk a másikhoz. Nincs ebben semmi hátsószándék. Sem az én részemről, sem az övéről. Egyszerűen csak tudom,hogy fél és nem hagyhatom pont most magára. Ő is tudja. Nem is akart elengedni én pedig megint egy borzalmas alak voltam és hagytam, hogy magánál tartson.
Viszont nem maradok sokáig. A szobát bearanyozó napsugarak, a mellettem fekvő szépség elnehezedő pillái jelzik számomra, hogy már így is túl sokáig elidőztem egy olyan közegben, melyben nem lenne szabad. Nincs maradásom. Túl sok veszéllyel és bánattal járnék a számára. Ezt pedig nem hagyhatom.
Mennem kell. Nem csak úgy egyszerűen mennem. El kell tűnnöm. Neki is jobb lesz és... nem. Nekem nem lesz jobb csak egyszerűbb. Reménykednem kell benne, hogy túl tudok rajta lépni bármennyire nehéz is a dolog. Elfelejteni soha nem fogom. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Egy ilyen érzésen nem lehet csak úgy átugrani. Magunk mögött hagyhatjuk, de egészen elfelejteni soha nem leszünk képesek. Még nekem sem fog menni. Nem leszek képes betemetni a mosolyát, mely már mélyen az emlékezetembe vésődött. Az érintését örökké lelket megsemmisítő foltként viselem a bőrömön. A hangja pedig még az utolsó óráimban is a fülemben fog csilingelni. Mégis könnyebb most elmenni, mint később mikor már túlzottan belebonyolódtunk az érzések kavalkádjába.
Azt az egyet tudnám, hogy mi ez az érzés. Ez a fojtogató marok a torkom körül, a lábam alól kicsúszó talaj és a rám nehezedő súly. De nem tudom. Nem értem magamat, azt sem amit és ahogyan érzek. Számomra ez az egész túl komplikált és túl egyszerű egyben. Ha más lennék. Illetve, ha nem lennék ennyire más mint a normális emberek, akkor talán nem lenne ennyire bonyolult minden.
Viszont más vagyok.

12. rész ~ Leszármazottak

Sziasztok!

Gyors leszek mert ezer dolgom lenne még. Szerintem neki is ugrom a következő résznek, ugyanis nagyon elkapott az írás iránti vágyakozás. Kedvem lenne most azonnal leírni a befejezésig a sztorit, de jelenleg annyi időm biztos nem lenne.
A rész. Személyes kedvencem lett. Igyekeztem teleszőni eseményekkel, szálakkal, kibontakozó, bimbózó érzelmekkel. Szerettem volna közelebb hozni egymáshoz Drewt és Blairt. Azt hiszem sikerült. Valahogy most közelebb érzem őket mint eddig valaha. Bensőséges, vad kapcsolat kezd köztük bontakozni, de ezt ti is látni fogjátok. Derek pedig hozza a formáját. Tipikus rossz fiú, de őt így szeretjük.
Nagyon jól esett,hogy sokan vártátok a részt és,hogy a facebook csoport is egyre csak gyarapodik. Gyertek minél többen. Szívesen várunk minden új tagot. Én ott igyekszem néhány kulissza titkot is megosztani az olvasókkal. Ha másért nem is, ezért megéri szerintem.
A kommentek.Azokról nem szólok, mert nincs mit mondani. Elég gyatra,hogy három komment érkezett. Nem vagyok nagy igényű, de jól esne ha összeszednétek magatokat. Én sem vagyok mindig a toppon, de igyekszem. Miattatok! Szóval tessék megemelni a kezeteket lusta népség!
Ui: Az eddigi leghosszabb rész szerintem. Legalábbis az én észrevételem szerint. Szóval, tényleg igyekeztem! ;)

Kellemes olvasást!

12. Rész ~ Leszármazottak

Blair Black

A kocsi leparkolt, a kerekek csikorogtak a köves úton. Fogalmam sincs,hogy hova hozott. Soha nem jártam még erre, de ez nem újdonság. Teljesen ismeretlen vagyok Elkhart Lake területén. Ami viszont már bizarr volt az az,hogy egyáltalán nem aggódtam az miatt,hogy mit tehetne velem ezen az eldugott birtokon. 

Egy ház előtt parkoltunk le a gyönyörű, fekete terepjáróval. Ház. Talán nem ez a legjobb szó rá. Sokkal inkább hasonlított egy kastélyra. Hatalmas kovácsoltvas kerítés ölelte körül az öreg épületet. Biztos voltam benne,hogy legalább száz éve tornyosulnak egymásra ezek a téglák, de lehet,hogy több is. El sem tudom képzelni,hogy Drew itt lakik. Vagy...mégis. Túl könnyen el tudtam képzelni. Lefogadom,hogy rengeteg időt tölt itt, a sötétségbe zárkózva. Mintha csak egy szörnyeteg lenne akit rejtegetni kell a világ elől. Te jó ég! Ez a gyönyörű fiú itt mellettem nem rejtegetnivaló!

Nem is tudom,hogy mitől kavargott jobban a gyomrom. Attól,hogy gyorsan hajtottuk és éles kanyarokat vettünk be vagy éppen attól amibe sikerült ismét kevernem magamat? Tizenhét év alatt nem keveredtem annyiszor bajba mint itt néhány hét elteltével. A mellkasom szorított és túl kínzónak éreztem a csöndet ami közénk telepedett. Drew maga elé bámult. Tudtam, hogy van valami.

-Maradj itt.- utasított ellentmondást nem tűrően.

Más esetben azt hiszem igenis hadakoztam volna vele. Ki ő,hogy mindig dirigáljon nekem? Viszont most. Nos, a helyzet egészen más. Szót fogadtam és ott ültem egy helyben. Megbénított a félelem. Nem értem magamat. Ezer gondolat kavarog a fejemben. Azt ígérte el fogja mondani,hogy mi folyik itt. De most annyira kétségbeesettnek tűnt,hogy nem akartam még én is tovább fokozni az idegességét. Bőven elég számára az a gond amit cipelnie kell és amiért ennyire reményt vesztve bámult előre.

Néhány másodperc vagy talán perc, elteltével Drew visszajött. Figyeltem ahogy kecses, oroszlánhoz hasonlító léptekkel közeledik felém. Nem féltem tőle, számomra nem sugárzott agressziót. Sokkal inkább hívogató volt. Mellém lépett, kinyitotta nekem az ajtót.

-Oké, tiszta a terep.- jelentette ki. Keze az én kezemet kereste. Kisegített az autóból én pedig annyira zavarban voltam mint még talán soha. Egyetlen fiú sem csinált még ilyen. Persze nem ez a legjobb alkalom,hogy elemezgessem a helyzetet. De annyira jó érzés volt! Finom, puha érintése tüzes ellentétben állt férfias, eres kezével. Szerettem volna tovább élvezni a pillanatot de tudtam,hogy szó sem lehet róla. Nem most és nem itt.- Sietnünk kell, Blair. Kérlek ne nézz rám ennyire élbűvölően mert így nem tudok gondolkozni. - hallottam ahogy mélyen beszívja a levegőt. Orrcimpája kitágult, majd összeszűkült. 

Nem hittem el a fülemnek azokat a szavakat amiket most eljuttatott az agyamba. Nem. Egészen biztos, hogy bebeszélem ezeket magamnak. Vagy esetleg álmodom. Lehet,hogy mindjárt felkelek és aztán vége. Semmi nem fog maradni. Nos, ha ez a helyzet akkor bizony nem fogok felkelni. Szép álmokat nekem! 

Nem kérdeztem semmit. Miközben Drew a levelekkel tarkított úton elindult előre az ajtó felé én bőszen követtem.Nem akartam a terhére lenni és nem kíváncsiskodtam. Jobb neki most ha a saját gondolataiba merülve hagyom, nincs jogom zaklatni. 

Ha azt hittem volna,hogy bent valamivel modernebb lesz a helyzet, tévedtem volna. Viszont nem hittem. Majdnem ezer százalékban biztos voltam abban,hogy ugyanolyan régies stílust őriz az épület belseje mint a külseje. Minden poros volt, mintha már évek óta nem takarítottak volna ki. Lehet,hogy pontosan ezért ilyen. 

-Figyelj Blair, mert csak egyszer fogom elmondani. - megállt előttem én pedig hirtelen megtántorodtam olyan gyorsan és váratlanul fordult felém. Nem akartam félbe szakítani mikor végre már mondani kezdett valamit így csak bólintottam egy aprót. Többre nem telt most.- Tudod...Az életem soha nem volt egyszerű. Amióta az eszemet tudom ilyen vagyok. Nem volt semmiféle radioaktív pók vagy éppen meteor. Őszintén szólva nem vagyok túl... hogy is mondjam? Az én fajtáim között erősnek számítok de ahhoz képest ami az apám volt. Ahhoz képest csak egy porszem vagyok. 

-Mi volt Ő?- a kérdés anélkül bukott ki belőlem,hogy komolyabban átgondoltam volna.

-Vallásos vagy, Kelsy?- megráztam a fejemet.

-Megvagyok keresztelve, de soha nem voltam őrülten vallásos.- hadartam annyira gyorsan amennyire csak tudtam. Nem mertem sok ideig elvenni tőle a szót.Féltem,hogy akkor nem folytatja. Én pedig már tudni szeretném mi van a háttérben.

-Igen, azt tudom. Van védő vagy ha úgy tetszik őrangyalod. Kelsynek hívják és... most nincs a szobában.- mintha leforráztak volna. Ott álltam egy helyben. Az ajkaim kettényíltak, mondani akartam valamit. De semmi nem jutott eszembe amivel le tudtam volna írni ezt az érzést. Így inkább összecsuktam a számat. Mint valami hal, ott tátogtam előtte. A levegő a tüdőmbe szorult.

-Az... őrangyalom? - ízlelgettem a szót, próbáltam rájönni,hogy ez mit is jelenthet.

-Akkor kaptad mikor megkereszteltek. Azóta veled van. Hasonló a természetetek. Most is csak azért hagyott kettesben velem mert úgy érzi egyedül kell neked elmondanom azt,hogy mi vagyok.- figyeltem. Feszült figyelemmel néztem a velem szemben álló küszködő fiút.- Blair. Nem tudom másképpen kimondani. Szerettem volna körülírni, vagy finomítani. De ez egy olyan dolog amit nem lehet. Vagy kimondom így és kész vagy nem fogod megérteni. Több mint száz éve születtem. Pontosabban 1876-ban.Az édesapám Gedeon. Ő nem volt e világi teremtmény. Tudod a bukás következményében rengeteg angyalt kitaszítottak a mennyországból. Ő is köztük volt. Nem választott "pártot". Nem akart ő sem a jó, sem a rossz oldalra állni. Élvezni akarta az életet. Nem tudom,hogy miért éppen anyával, de vele keveredett szerelmi kis afférba. Nem szerette őt. Anya. Nos. Ő imádattal gondolt rá a halála napjáig. Nem bánta meg,hogy terhes lett tőle és lett két ilyen gyermeke. Mi, angyalkölykök amolyan Leszármazottak vagyunk. Általában kettesével vagy négyesével születünk. Ritka az olyan,hogy csak egyneműek az "ikrek". Viszont nálunk ez történt. Ketten születtünk és mind a ketten fiúk vagyunk. Száz évente történik ilyesmi. Ilyenkor több képességet is öröklünk. Nem oszlik négyfelé az Erő és nem is tudom. Sok mindent még mi sem tudunk. 

-A kormány.Azt mondtad a kormány üldöz.- a mellkasomhoz kaptam, a mellettem álló székbe kellett kapaszkodnom. Túl gyengének éreztem magamat. Nem tudtam,hogy mennyi minden igaz ebből. Abban viszont biztos voltam,hogy nem most jött el annak az ideje,hogy ezt megvitassam magammal.

- Blair. Erősek vagyunk. Olyan hatalmunk van amit sokan meg akarnak szerezni. Köztük a kormány is. Kellünk nekik. Viszont nem fogok ketrecbe vonulni és cirkuszi majmot játszani. Az nem én vagyok.- nem akartam de azonnal elképzeltem ahogy Drew egy ketrecbe van kényszerítve. Már a gondolattól is felkavarodik a gyomrom és mérhetetlenül nagy düh áramlik szét az ereimben.

Aztán elfogytak a szavak és a kérdések. Nem volt mit mondani, eljött a tettek ideje. Mikor rájöttem arra,hogy mi történik körülöttünk már tudtam,hogy ennek így nem lesz jó vége. Menekülnünk kellett ha kedves volt számunkra az élet. 

Nem tudom,hogy honnan vagy hogyan de három egyenruhás férfi rontott be az ajtón. Nem tudtam biztosan, hogy vannak-e még vagy csak ők hárman de nekem már ez is több volt mint elég.Fekete egyenruhájuktól a libabőr futkosott a hátamon. Egészen addig ezt tartottam a legfélelmetesebb dolognak amíg tekintetemmel lejjebb nem vándoroltam. Furcsa alakú fegyvert markolásztak, melyben volt egy kisebb kéken izzó fény sáv. Fenyegetően tartották felénk. A pulzusom a magasba emelkedett, éreztem,hogy elfogy a levegőm és nem akaródzik új kerülni a helyére. Tehetetlennek és sebezhetőnek gondoltam magamat.
- Ugyan már fiúk.- valahonnan a fejem mögül férfias, fenyegető hang tört elő.- Dobjátok el a játékokat. Semmire nem mentek vele.- Elgondolkoztam,hogy ki lehet az. Drew félig előttem áll, teljesen maga mögé vont, amit én nem is észleltem a félelem miatt. Izmos karja a derekam körül tartott, látszott az arcán, hogy erősen koncentrál.
Nem Ő volt az aki a fenyegetésre reagált. Hasonló volt a hang, de valamivel veszélyesebb és sötétebb. Elemibb, ha úgy tetszik. Síri csend uralkodott a poros nappaliban. Léptek zaja visszhangzott egymás után. Nem siette el a dolgot, az már szent! Lassú és kínzó tempóban közelített meg minket.
Aztán megláttam. A jelenléte veszélyt sugárzott és hirtelen úgy éreztem hiába áll a mi oldalunkon, akkor is félek tőle. Jobban mint az egészséges lenne. Miután sikerült némiképpen visszanyernem a saját gondolataim felett az uralmat érzékeltem ahogy a szájában lévő füstöt kifújja. Érzéki ajkai egy pillanatra ketté nyíltak.
- Kezdődik a játék,fiúk.- csúfosan elmosolyodott, a cigi csikket pedig a földre pöccintette.Nem igazán értettem mire ez a vigyor. Így is kevesebben voltak mint az öltönyösök, és azok a fegyverek még mindig hátborzongatóan pihentek a kezükben.
Aztán megértettem. Derek előre nyúlt, kiropogtatta az ujjait. Fenyegető, sötét lépteket tett a támadóink felé, közben a nyakát is ellazította. A körvonala fényleni kezdett. Sötéten izzott. A szemei pedig szikrákat szórtak. Egy kisebb taszító erőt éreztem a testemen, de ez éppen elég volt ahhoz,hogy hátra tántorodjak egyenesen a falnak.
A szobát két fénylő alak sugarai töltötték meg. Az egyikük szinte vakítóan fehér volt, míg a másikuk sokkal sötétebb. Még ha nem is láttam volna,hogy kiből mi lett, akkor is tudnám,hogy a fehér Drew a feketés szürkés szín pedig Dereké.
Innentől már biztos voltam benne,hogy a kocka el van vetve. Ettől viszont valamiért, fogalmam sincs,hogy miért, még mindig nem lettem nyugodtabb. Sőt, az adrenalin szintem a mai éjszakán már ezredjére szökött az egekig. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem akartam még pislogni sem. Azon az éjszakán amikor Bruce elrabolt, elájultam. Elszalasztottam az alkalmat. Most viszont nem fogom. Végig akarom nézni a két gyönyörű angyalfiú harcát.
Derek előre lendült. Nem látszott rajta semmilyen nyugtalanság vagy éppen zavartság. Profihoz méltó pontossággal kerülte ki a lövedékeket melyek felé záporoztak. Hatalmas, szürkés szárnya egyszer csak megjelent a hátán. Előre hátra legyezett vele, olyan erővel,hogy a kéklően fénylő lövedék egyenesen visszarontott a feladójához. Három mínusz egy.
-Ketten maradtatok.- vigyorgott szenvtelenül.- Drew. Melyiket kéred?- Ugyan Drew is átváltozott, vagy nem is tudom,hogy hogyan lehet ezt jellemezni, de nem hittem,hogy valóban harcolni fog. Természetesen ha oda kerül a sor, akkor biztosan megvédi magát. De ő nem az a gyilkos fajta.
-A kis szőkét. Öröm lesz letépni a végtagjait azok után ahogy csapatban elbánt velem.- tévedtem. Ismét. Eszelős tekintettel lódult meg a szőke, egyenruhás azon felé. Szerencsétlen még a fegyverét is elfelejtette használni. Ha ezek a kormány legjobb emberei akkor vége az országnak.
-Derek vigyázz!- sikítottam fel hirtelen ahogy megláttam a magas, sötét hajú férfit amint hátulról lövedéket küld felé.
-Elbasztad.- jelentette ki szikla szilárdan. Minden annyira gyorsan.... vagy éppen lassan történt. Derek szeme összeszűkült. Valahonnan a távolból a saját sikolyomat hallottam, de a szemem és a testem már nem erre figyelt. Lélegzet visszafojtva figyeltem ahogy minden megmerevedik. Mintha nem a levegőbe lőtte volna ki a fénylövedéket hanem valami zselés anyagba. Mozgott ugyan, de túl lassan.Természet felettien lassú volt. Aztán Derek egyszerűen elhajolt előle, újra összeszűkült a tekintete és a világ újra életre kelt. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez. De a mai nap után már semmin nem lenne szabad meglepődnöm.

~ * ~

Néha, csak úgy magától, minden gondolat ellenére, az útjaink keresztezik egymást. Találkozol emberekkel akikkel semmi azonosulási pontod nincs, addig a pillanatig. Nem köt hozzájuk semmi, csak az élet. Talán nem is érted magadat, hogy hogyan vagy képes nyitni feléjük. Vagy lehet,hogy nem is te nyitottál? Lehet,hogy az élet adta így. 

Soha nem éreztem ilyet. Nem agyaltam ennyi semmin az életemben. Egyetlen ember nem kavarta még így fel a lelkemben pihenő álló vizet mint Ő. Mennyi mindenre lennék képes azért, hogy vele maradhassak? Hogy megismerhessem az én angyal arcú fiúmat? Szinte semmit nem tudok róla, mégis úgy érzem ismerem, mint a tenyeremet. Szeretném kiaknázni a belsőjét, tudni,hogy miket szeret és miket vet meg. Látni akarom, ahogy lélegzik, ahogy a nap nyeldesi rakoncátlan tincseit. Hallani szeretném a nevetését, és vágyom rá, hogy elfelejtessem vele minden bánatát, amit az élet során kapott. Bűn ez, tán? Mert ha az. Ha ez az egész egy kibaszott bűn, akkor a cinkostársává fogok válni. Mellette akarok maradni.

Oldalra fordítottam a fejemet. Néztem ahogy a nap felfelé kúszik a horizonton, elüldözve a sötétséget mely mázsás súlyként nehezedett rám. Még mindig az Alicetól kölcsön kapott ruhában voltam, a cipőt pedig már elvetettem valamire, ki tudja hova. Vége az egésznek. Tudom,hogy most haza visz és nem marad semmink. Nem számít a titok, melyet felfedett előttem. Nem számít a közös harc. Csak a fal maradt ami közénk telepedett. Semmi más.