13. rész. Kibontakozó érzelmek

 Sziasztok kedves olvasóim!

Igyekeztem minél hamarabb jönni hozzátok ez sajnos nehezen ment. Most viszont itt vagyok és ez a lényeg. Nem fogok nyafogni vagy ezer sort írni mert mindjárt mennem kell. A rész most az érzelmekre alapozódik és nem az akcióra. De ilyen is kell.

Legyetek jók. Igyekszem minél előbb jönni. És persze köszönöm a sok szép kommentet. Tudom, hogy válaszolnom kellene rájuk de nem megy. Egyszerűen nincs semmi időm. De amint lesz megteszem!

xoxo HeartBreaker!

13.rész Kibontakozó érzelmek

Drew Bieber

Mi a fene ütött belém? Hogy képzeltem ezt az egészet? Csak úgy elmondom egy lánynak, aki lássuk be a legszebb nő akit eddig láttam több mint száz évem alatt, hogy mi is vagyok én? Aztán hagytam, hogy átmenjen mindazokon amiken átment. A legszomorúbb ebben az egészben mégis az, hogy nem bántam meg. Jó volt elmondani valakinek azt, ami már nagyon régóta nyomja a szívemet. Bízni akartam benne és még az elképzeltnél is felemelőbb érzés  az, hogy meg is tettem. Önzőség ez a részemről? Határozottan. Viszont még sem tudok úgy gondolni magamra mint aki rosszat tett. Ennyi még nekem is jár.
A Nap finoman nyeldeste a bőrünket. Melengetett, és valami reményt hozott magával. Lassan bukott elő a fényes korong a horizonton, felemésztette a sötétséget mely mögöttünk honolt. Új nap kezdődött, valami fajta reményt keltve bennem. Rádöbbentem, hogy bármennyire próbálkozom a józan eszemre hallgatni, nem megy. Szóval arr a következtetésre jutottam, hogy csak élvezem. Nem tudom merre vezet az út , hogy hol a vége és még azt sem sejtem, hogy mi vár rám. Egy valamiben azonban mégis biztos vagyok. Hiába nem ismerem még eléggé a mellettem ülő, gyönyörű lányt, mégis túl sok jót hozott már az életembe néhány rövid nap alatt ahhoz,hogy képes legyek elengedni.
Befordultam a kicsi utcába, miközben a gondolataim százfelé szaladtak. Próbáltam belekapaszkodni valami épgondolatba, de nem igazán akadt ilyesmi.  Minden apró foszlány a fejemben hozzá vezetett. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem mindjárt megőrülök.
- Drew, - lágyan szinte simogatóan hatott rám a hangja. Felé kaptam a szememet, de csak egy pillanatra. Utána természetesen rájöttem, hogy ez nem a legmegfontoltabb lépés, tekintve, hogy az utat kellene néznem.- Be kell jönnöd velem.
- Miért?- rekedt volt a hangom, úgy éreztem levegőhöz sem jutok. A gondolat, hogy vele lehetek összezárva egy házban még a Nap melegénél is kellemesebb és erősebb volt.
- Mert.- felelte egyszerűen.- Kérlek, ne kelljen könyörögnöm. Egyszerűen csak erre van szükségem. Nem hiszem, hogy ez akkora kérdés.- elfordította az arcát, így szinte semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Hosszú haja, melyben a loknik már kilógták magukat előre esett, finoman keretezte a vállát.
- Jó.- rántottam a vállamon mintha a dolog mellékes lenne. Közel sem volt az, de nem akartam, hogy ezt lássa rajtam. Nem tűnhetek sebezhetőnek. - Akkor maradok.- tettem hozzá, hogy egészen biztos lehessen benne.

Miután megérkeztünk tétováztam még egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy Blair miért szeretné, hogy bemenjek. Viszont az a pillantás amit felém vetett , az ahogy esdekelődve a szemembe nézett, bőven elég volt ahhoz, hogy minden aggodalmam elvesszen a semmibe. Tényleg nem hagyhatom, hogy könyörögjön nekem. Annál ő többet érdemel. Én pedig szeretném neki ezt a többet megadni.
- Anyukád mit fog szólni? - kapaszkodtam az utolsó mentőövembe miközben azt figyeltem ahogy az ajtóval babrál. Az a fránya kulcs nem igazán akart a zárba menni. Talán ez egy Isteni jel. Isten... a fene vigye el az egészet, nem tarthatnak távol attól, aki ilyen jó hatással van a kedvemre.
- Anya nincs itthon. Dolgozik.- feszült mosolyt küldött felém én pedig próbáltam ezt viszonozni. Nagyon remélem, hogy sikerült és nem fulladt az egész egy kínos vicsorgásba.
- Akkor rendben van a dolog. Nem szeretném magamra haragítani.
Beléptem a házba, miután Blairnek sikerült kinyitnia az ajtót. Körbe pillantottam a tágas és igazán barátságos nappaliban. Itt semmi nem volt olyan amilyen nálunk. Egyetlen porszem sem telepedett meg a bútorokon és minden makulátlanul tiszta volt. Pontosan olyan, melyet a személyisége megkíván. Nem is lehetne találóbb.
- Gondolom érdekel miért hívtalak magamhoz.- közelebb lépett hozzám. Azonnal megcsapott az a jellegzetes Blair illat, amit sehol máshol nem éreztem még. Most viszont valami mással gabalyodott össze egy lebilincselő harmóniába. Azt hiszem az orgona frissessége és a rózsa szenvedélye találkozott az Ő saját édes illatárjával.
A szívem, mely már így is gyorsan vert,most még teljesebb kapcsolt és azt hiszem ki is hagyott néhány ütemet. Szabálytalanul verte a mellkasomat, már- már olyan hevességgel és erővel, hogy azt hittem kitör a bordáim közül, utat keresve magának. Talán így lett volna  legjobb. Akkor lett volna esély, hogy találkozzon a velem szemben álló lány szívével, és akkor esetleg örökre összekapcsolódhatnak.
- Igen. Már törtem rajta a fejemet, de nem tudok rájönni.- mosolyogva néztem le a nálam alig egy fejjel alacsonyabb nőre. Igyekztem megtartani a nyugodtságomat és nem mutatni mennyire izgulok az miatt, hogy a közelemben van, hogy kettesben vagyunk.
- Akkor inkább megmutatom, ha hagyod.
Azt hittem a dolgok ennél bonyolultabbak és nehezebbek már nem is lehetnek. Egészen addig míg megnem éreztem az érintését. Puha ujjai finoman kapcsolódtak az enyémre, közre fogták őket és szorosan tartották. Ha eddig gyorsan lüktető szívemmel alig bírtam, most azt hiszem inkább meg sem próbálom. Igyekeztem koncentrálni a légzésemre. Gyerünk Drew, menni fog! Be a levegőt, majd ki. Csak lazán és persze természetesen.
- Hagyom.- mi mást mondhattam volna? Neki amúgy sem tudnék az igenen kívül mást kinyögni a kéréseire, legyen az bármilyen őrült dolog is. Azt amire neki szüksége van, teljesíteni akarom.
- Reméltem.- furcsa, titokzatos mosoly játszadozott telt, kívánatos ajkán. Már ezerszer elképzeltem, ahogy a derekára fonom a karjaimat, közel húzom magamhoz és gyengéden, szerelmesen csókolom. Gondolatban milliószor megszereztem, de a valóság ennél jóval komplikáltabb és nehezebb. Vagy talán csak mi magunk nehezítjük a saját előrehaladásunkat. Nem lenne szabad ennyit agyalnunk minden apró kis dolgon. Néha minden jó úgy, ahogy van, egyszer komótosan haladva, máskor pedig sebes vágtában előre törve, de mindig ugyan oda tartva. Felesleges mindig azon kattogni, hogy "mi lenne ha", és " ha másképp csináltam volna". Bárcsak tudnék az ösztöneimre hallgatni. Azokra, melyek hozzá szólítanak és semmiképpen nem azokra melyek ordítoznak velem, hogy egy idióta vagyok és lépjek le. Kavarognak az érzéseim. Sokszor biztos vagyok benne, hogy ez a nő lesz a vesztem és a végzetem. Megmérgezte minden gondolatomat, nem vagyok képes másra gondolni rajta kívül.
Akárcsak Derek. Hallom a fejemben az Ő elmélkedését. Hallom, ahogy gyönyörűnek látja és, ahogy az illata őt is magával ragadja. Felemészt a féltékenység és a bűntudat. Féltékeny vagyok, mert csak magamnak akarom ezt a földi csodát. Azt hiszem végre nekem is kijárna a boldogság, melyben még soha nem volt részem. Ezzel szemben pedig ott a bűntudatom. Nem azért, mert ennyire birtoklóak a vágyaim. Hanem azért, mert Blairnek találkoznia kellett Derekkel. Végzetes hiba volt és soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Derek maga az Isten csapása. Ennek az ártatlan teremtésnek pedig soha nem lett volna szabad megismernie.
Mire észbe kaptam már egyáltalán nem a nappaliban ácsorogtunk. Haladtam előre, miközben azt sem tudtam hova lépek. Csak őt láttam magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig jól is van így. Már egészen hozzászoktam a "sötétséghez", melyet ő keltett bennem. Beszűkült a látásom és rajta kívül nem igazán érdekelt más.
Felértünk az emeletre. Láttam rajta, hogy zavarban, ettől pedig mosolyognom kellett. Annyira édes volt, ahogy az arca két oldalán apró kis pír jelent meg. Nem tudom mikor találtam utoljára valamit ennyire mókásnak. De valahogy kedvem lett volna vigyorogni.
- Szóval, ez az én szentélyem. Érezd magad megtisztelve mert eddig még egyetlen fiú sem lépte át a küszöbömet.- magam sem tudom, hogy ez normális-e, de valamilyen megnyugvás költözött belém. Örültem, hogy én lehetek az első aki belép a szobájába. Ez önzőség a részemről és elég gyerekes is. Viszont igaz.
- Ez nem túl nagy dolog tekintve, hogy két hónapja laksz itt.- csipkelődtem játékosan egy apró grimasszal az arcomon.
- Jól van már. Te semminek nem tudsz örülni?- játékosan durcás arcot vágott. Felfújta az arcát, keresztbe fonta mellei előtt két karját és még mintha dobbantott is volna a lábával. Mint egy öt éves, úgy nézett ki. Nekem mégis csodálatos volt.
- De. Neked különösen.- talán hiba volt ezt így kijelenteni, de úgy éreztem ebből már semmi bajom nem lehet. Azok után amiken együtt keresztül mentünk. Ez már gyerekjáték.- Sokszor megmosolyogtatsz. Olyan esetlen és vicces vagy, hogy az már aranyos.- vigyorogtam felé.
- Cseszd meg! - azt hiszem ez volt eddig a legdurvább káromkodás amit tőle hallottam. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Így hát meg sem próbáltam, amiért Blair úgy érezte kötelessége "megnevelni", ezért diplomatikusan vállba vert. Nem éppen gyengéden. Van erő a csajban.
~ * ~
Nem tudom, hogy miért vagy, hogy hogyan kerültünk ide. Csak annyit tudok, hogy Blair ágyán fekszünk egymás mellett, de ügyelünk, hogy ne érjünk a másikhoz. Nincs ebben semmi hátsószándék. Sem az én részemről, sem az övéről. Egyszerűen csak tudom,hogy fél és nem hagyhatom pont most magára. Ő is tudja. Nem is akart elengedni én pedig megint egy borzalmas alak voltam és hagytam, hogy magánál tartson.
Viszont nem maradok sokáig. A szobát bearanyozó napsugarak, a mellettem fekvő szépség elnehezedő pillái jelzik számomra, hogy már így is túl sokáig elidőztem egy olyan közegben, melyben nem lenne szabad. Nincs maradásom. Túl sok veszéllyel és bánattal járnék a számára. Ezt pedig nem hagyhatom.
Mennem kell. Nem csak úgy egyszerűen mennem. El kell tűnnöm. Neki is jobb lesz és... nem. Nekem nem lesz jobb csak egyszerűbb. Reménykednem kell benne, hogy túl tudok rajta lépni bármennyire nehéz is a dolog. Elfelejteni soha nem fogom. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Egy ilyen érzésen nem lehet csak úgy átugrani. Magunk mögött hagyhatjuk, de egészen elfelejteni soha nem leszünk képesek. Még nekem sem fog menni. Nem leszek képes betemetni a mosolyát, mely már mélyen az emlékezetembe vésődött. Az érintését örökké lelket megsemmisítő foltként viselem a bőrömön. A hangja pedig még az utolsó óráimban is a fülemben fog csilingelni. Mégis könnyebb most elmenni, mint később mikor már túlzottan belebonyolódtunk az érzések kavalkádjába.
Azt az egyet tudnám, hogy mi ez az érzés. Ez a fojtogató marok a torkom körül, a lábam alól kicsúszó talaj és a rám nehezedő súly. De nem tudom. Nem értem magamat, azt sem amit és ahogyan érzek. Számomra ez az egész túl komplikált és túl egyszerű egyben. Ha más lennék. Illetve, ha nem lennék ennyire más mint a normális emberek, akkor talán nem lenne ennyire bonyolult minden.
Viszont más vagyok.

12. rész ~ Leszármazottak

Sziasztok!

Gyors leszek mert ezer dolgom lenne még. Szerintem neki is ugrom a következő résznek, ugyanis nagyon elkapott az írás iránti vágyakozás. Kedvem lenne most azonnal leírni a befejezésig a sztorit, de jelenleg annyi időm biztos nem lenne.
A rész. Személyes kedvencem lett. Igyekeztem teleszőni eseményekkel, szálakkal, kibontakozó, bimbózó érzelmekkel. Szerettem volna közelebb hozni egymáshoz Drewt és Blairt. Azt hiszem sikerült. Valahogy most közelebb érzem őket mint eddig valaha. Bensőséges, vad kapcsolat kezd köztük bontakozni, de ezt ti is látni fogjátok. Derek pedig hozza a formáját. Tipikus rossz fiú, de őt így szeretjük.
Nagyon jól esett,hogy sokan vártátok a részt és,hogy a facebook csoport is egyre csak gyarapodik. Gyertek minél többen. Szívesen várunk minden új tagot. Én ott igyekszem néhány kulissza titkot is megosztani az olvasókkal. Ha másért nem is, ezért megéri szerintem.
A kommentek.Azokról nem szólok, mert nincs mit mondani. Elég gyatra,hogy három komment érkezett. Nem vagyok nagy igényű, de jól esne ha összeszednétek magatokat. Én sem vagyok mindig a toppon, de igyekszem. Miattatok! Szóval tessék megemelni a kezeteket lusta népség!
Ui: Az eddigi leghosszabb rész szerintem. Legalábbis az én észrevételem szerint. Szóval, tényleg igyekeztem! ;)

Kellemes olvasást!

12. Rész ~ Leszármazottak

Blair Black

A kocsi leparkolt, a kerekek csikorogtak a köves úton. Fogalmam sincs,hogy hova hozott. Soha nem jártam még erre, de ez nem újdonság. Teljesen ismeretlen vagyok Elkhart Lake területén. Ami viszont már bizarr volt az az,hogy egyáltalán nem aggódtam az miatt,hogy mit tehetne velem ezen az eldugott birtokon. 

Egy ház előtt parkoltunk le a gyönyörű, fekete terepjáróval. Ház. Talán nem ez a legjobb szó rá. Sokkal inkább hasonlított egy kastélyra. Hatalmas kovácsoltvas kerítés ölelte körül az öreg épületet. Biztos voltam benne,hogy legalább száz éve tornyosulnak egymásra ezek a téglák, de lehet,hogy több is. El sem tudom képzelni,hogy Drew itt lakik. Vagy...mégis. Túl könnyen el tudtam képzelni. Lefogadom,hogy rengeteg időt tölt itt, a sötétségbe zárkózva. Mintha csak egy szörnyeteg lenne akit rejtegetni kell a világ elől. Te jó ég! Ez a gyönyörű fiú itt mellettem nem rejtegetnivaló!

Nem is tudom,hogy mitől kavargott jobban a gyomrom. Attól,hogy gyorsan hajtottuk és éles kanyarokat vettünk be vagy éppen attól amibe sikerült ismét kevernem magamat? Tizenhét év alatt nem keveredtem annyiszor bajba mint itt néhány hét elteltével. A mellkasom szorított és túl kínzónak éreztem a csöndet ami közénk telepedett. Drew maga elé bámult. Tudtam, hogy van valami.

-Maradj itt.- utasított ellentmondást nem tűrően.

Más esetben azt hiszem igenis hadakoztam volna vele. Ki ő,hogy mindig dirigáljon nekem? Viszont most. Nos, a helyzet egészen más. Szót fogadtam és ott ültem egy helyben. Megbénított a félelem. Nem értem magamat. Ezer gondolat kavarog a fejemben. Azt ígérte el fogja mondani,hogy mi folyik itt. De most annyira kétségbeesettnek tűnt,hogy nem akartam még én is tovább fokozni az idegességét. Bőven elég számára az a gond amit cipelnie kell és amiért ennyire reményt vesztve bámult előre.

Néhány másodperc vagy talán perc, elteltével Drew visszajött. Figyeltem ahogy kecses, oroszlánhoz hasonlító léptekkel közeledik felém. Nem féltem tőle, számomra nem sugárzott agressziót. Sokkal inkább hívogató volt. Mellém lépett, kinyitotta nekem az ajtót.

-Oké, tiszta a terep.- jelentette ki. Keze az én kezemet kereste. Kisegített az autóból én pedig annyira zavarban voltam mint még talán soha. Egyetlen fiú sem csinált még ilyen. Persze nem ez a legjobb alkalom,hogy elemezgessem a helyzetet. De annyira jó érzés volt! Finom, puha érintése tüzes ellentétben állt férfias, eres kezével. Szerettem volna tovább élvezni a pillanatot de tudtam,hogy szó sem lehet róla. Nem most és nem itt.- Sietnünk kell, Blair. Kérlek ne nézz rám ennyire élbűvölően mert így nem tudok gondolkozni. - hallottam ahogy mélyen beszívja a levegőt. Orrcimpája kitágult, majd összeszűkült. 

Nem hittem el a fülemnek azokat a szavakat amiket most eljuttatott az agyamba. Nem. Egészen biztos, hogy bebeszélem ezeket magamnak. Vagy esetleg álmodom. Lehet,hogy mindjárt felkelek és aztán vége. Semmi nem fog maradni. Nos, ha ez a helyzet akkor bizony nem fogok felkelni. Szép álmokat nekem! 

Nem kérdeztem semmit. Miközben Drew a levelekkel tarkított úton elindult előre az ajtó felé én bőszen követtem.Nem akartam a terhére lenni és nem kíváncsiskodtam. Jobb neki most ha a saját gondolataiba merülve hagyom, nincs jogom zaklatni. 

Ha azt hittem volna,hogy bent valamivel modernebb lesz a helyzet, tévedtem volna. Viszont nem hittem. Majdnem ezer százalékban biztos voltam abban,hogy ugyanolyan régies stílust őriz az épület belseje mint a külseje. Minden poros volt, mintha már évek óta nem takarítottak volna ki. Lehet,hogy pontosan ezért ilyen. 

-Figyelj Blair, mert csak egyszer fogom elmondani. - megállt előttem én pedig hirtelen megtántorodtam olyan gyorsan és váratlanul fordult felém. Nem akartam félbe szakítani mikor végre már mondani kezdett valamit így csak bólintottam egy aprót. Többre nem telt most.- Tudod...Az életem soha nem volt egyszerű. Amióta az eszemet tudom ilyen vagyok. Nem volt semmiféle radioaktív pók vagy éppen meteor. Őszintén szólva nem vagyok túl... hogy is mondjam? Az én fajtáim között erősnek számítok de ahhoz képest ami az apám volt. Ahhoz képest csak egy porszem vagyok. 

-Mi volt Ő?- a kérdés anélkül bukott ki belőlem,hogy komolyabban átgondoltam volna.

-Vallásos vagy, Kelsy?- megráztam a fejemet.

-Megvagyok keresztelve, de soha nem voltam őrülten vallásos.- hadartam annyira gyorsan amennyire csak tudtam. Nem mertem sok ideig elvenni tőle a szót.Féltem,hogy akkor nem folytatja. Én pedig már tudni szeretném mi van a háttérben.

-Igen, azt tudom. Van védő vagy ha úgy tetszik őrangyalod. Kelsynek hívják és... most nincs a szobában.- mintha leforráztak volna. Ott álltam egy helyben. Az ajkaim kettényíltak, mondani akartam valamit. De semmi nem jutott eszembe amivel le tudtam volna írni ezt az érzést. Így inkább összecsuktam a számat. Mint valami hal, ott tátogtam előtte. A levegő a tüdőmbe szorult.

-Az... őrangyalom? - ízlelgettem a szót, próbáltam rájönni,hogy ez mit is jelenthet.

-Akkor kaptad mikor megkereszteltek. Azóta veled van. Hasonló a természetetek. Most is csak azért hagyott kettesben velem mert úgy érzi egyedül kell neked elmondanom azt,hogy mi vagyok.- figyeltem. Feszült figyelemmel néztem a velem szemben álló küszködő fiút.- Blair. Nem tudom másképpen kimondani. Szerettem volna körülírni, vagy finomítani. De ez egy olyan dolog amit nem lehet. Vagy kimondom így és kész vagy nem fogod megérteni. Több mint száz éve születtem. Pontosabban 1876-ban.Az édesapám Gedeon. Ő nem volt e világi teremtmény. Tudod a bukás következményében rengeteg angyalt kitaszítottak a mennyországból. Ő is köztük volt. Nem választott "pártot". Nem akart ő sem a jó, sem a rossz oldalra állni. Élvezni akarta az életet. Nem tudom,hogy miért éppen anyával, de vele keveredett szerelmi kis afférba. Nem szerette őt. Anya. Nos. Ő imádattal gondolt rá a halála napjáig. Nem bánta meg,hogy terhes lett tőle és lett két ilyen gyermeke. Mi, angyalkölykök amolyan Leszármazottak vagyunk. Általában kettesével vagy négyesével születünk. Ritka az olyan,hogy csak egyneműek az "ikrek". Viszont nálunk ez történt. Ketten születtünk és mind a ketten fiúk vagyunk. Száz évente történik ilyesmi. Ilyenkor több képességet is öröklünk. Nem oszlik négyfelé az Erő és nem is tudom. Sok mindent még mi sem tudunk. 

-A kormány.Azt mondtad a kormány üldöz.- a mellkasomhoz kaptam, a mellettem álló székbe kellett kapaszkodnom. Túl gyengének éreztem magamat. Nem tudtam,hogy mennyi minden igaz ebből. Abban viszont biztos voltam,hogy nem most jött el annak az ideje,hogy ezt megvitassam magammal.

- Blair. Erősek vagyunk. Olyan hatalmunk van amit sokan meg akarnak szerezni. Köztük a kormány is. Kellünk nekik. Viszont nem fogok ketrecbe vonulni és cirkuszi majmot játszani. Az nem én vagyok.- nem akartam de azonnal elképzeltem ahogy Drew egy ketrecbe van kényszerítve. Már a gondolattól is felkavarodik a gyomrom és mérhetetlenül nagy düh áramlik szét az ereimben.

Aztán elfogytak a szavak és a kérdések. Nem volt mit mondani, eljött a tettek ideje. Mikor rájöttem arra,hogy mi történik körülöttünk már tudtam,hogy ennek így nem lesz jó vége. Menekülnünk kellett ha kedves volt számunkra az élet. 

Nem tudom,hogy honnan vagy hogyan de három egyenruhás férfi rontott be az ajtón. Nem tudtam biztosan, hogy vannak-e még vagy csak ők hárman de nekem már ez is több volt mint elég.Fekete egyenruhájuktól a libabőr futkosott a hátamon. Egészen addig ezt tartottam a legfélelmetesebb dolognak amíg tekintetemmel lejjebb nem vándoroltam. Furcsa alakú fegyvert markolásztak, melyben volt egy kisebb kéken izzó fény sáv. Fenyegetően tartották felénk. A pulzusom a magasba emelkedett, éreztem,hogy elfogy a levegőm és nem akaródzik új kerülni a helyére. Tehetetlennek és sebezhetőnek gondoltam magamat.
- Ugyan már fiúk.- valahonnan a fejem mögül férfias, fenyegető hang tört elő.- Dobjátok el a játékokat. Semmire nem mentek vele.- Elgondolkoztam,hogy ki lehet az. Drew félig előttem áll, teljesen maga mögé vont, amit én nem is észleltem a félelem miatt. Izmos karja a derekam körül tartott, látszott az arcán, hogy erősen koncentrál.
Nem Ő volt az aki a fenyegetésre reagált. Hasonló volt a hang, de valamivel veszélyesebb és sötétebb. Elemibb, ha úgy tetszik. Síri csend uralkodott a poros nappaliban. Léptek zaja visszhangzott egymás után. Nem siette el a dolgot, az már szent! Lassú és kínzó tempóban közelített meg minket.
Aztán megláttam. A jelenléte veszélyt sugárzott és hirtelen úgy éreztem hiába áll a mi oldalunkon, akkor is félek tőle. Jobban mint az egészséges lenne. Miután sikerült némiképpen visszanyernem a saját gondolataim felett az uralmat érzékeltem ahogy a szájában lévő füstöt kifújja. Érzéki ajkai egy pillanatra ketté nyíltak.
- Kezdődik a játék,fiúk.- csúfosan elmosolyodott, a cigi csikket pedig a földre pöccintette.Nem igazán értettem mire ez a vigyor. Így is kevesebben voltak mint az öltönyösök, és azok a fegyverek még mindig hátborzongatóan pihentek a kezükben.
Aztán megértettem. Derek előre nyúlt, kiropogtatta az ujjait. Fenyegető, sötét lépteket tett a támadóink felé, közben a nyakát is ellazította. A körvonala fényleni kezdett. Sötéten izzott. A szemei pedig szikrákat szórtak. Egy kisebb taszító erőt éreztem a testemen, de ez éppen elég volt ahhoz,hogy hátra tántorodjak egyenesen a falnak.
A szobát két fénylő alak sugarai töltötték meg. Az egyikük szinte vakítóan fehér volt, míg a másikuk sokkal sötétebb. Még ha nem is láttam volna,hogy kiből mi lett, akkor is tudnám,hogy a fehér Drew a feketés szürkés szín pedig Dereké.
Innentől már biztos voltam benne,hogy a kocka el van vetve. Ettől viszont valamiért, fogalmam sincs,hogy miért, még mindig nem lettem nyugodtabb. Sőt, az adrenalin szintem a mai éjszakán már ezredjére szökött az egekig. Zihálva kapkodtam a levegőt. Nem akartam még pislogni sem. Azon az éjszakán amikor Bruce elrabolt, elájultam. Elszalasztottam az alkalmat. Most viszont nem fogom. Végig akarom nézni a két gyönyörű angyalfiú harcát.
Derek előre lendült. Nem látszott rajta semmilyen nyugtalanság vagy éppen zavartság. Profihoz méltó pontossággal kerülte ki a lövedékeket melyek felé záporoztak. Hatalmas, szürkés szárnya egyszer csak megjelent a hátán. Előre hátra legyezett vele, olyan erővel,hogy a kéklően fénylő lövedék egyenesen visszarontott a feladójához. Három mínusz egy.
-Ketten maradtatok.- vigyorgott szenvtelenül.- Drew. Melyiket kéred?- Ugyan Drew is átváltozott, vagy nem is tudom,hogy hogyan lehet ezt jellemezni, de nem hittem,hogy valóban harcolni fog. Természetesen ha oda kerül a sor, akkor biztosan megvédi magát. De ő nem az a gyilkos fajta.
-A kis szőkét. Öröm lesz letépni a végtagjait azok után ahogy csapatban elbánt velem.- tévedtem. Ismét. Eszelős tekintettel lódult meg a szőke, egyenruhás azon felé. Szerencsétlen még a fegyverét is elfelejtette használni. Ha ezek a kormány legjobb emberei akkor vége az országnak.
-Derek vigyázz!- sikítottam fel hirtelen ahogy megláttam a magas, sötét hajú férfit amint hátulról lövedéket küld felé.
-Elbasztad.- jelentette ki szikla szilárdan. Minden annyira gyorsan.... vagy éppen lassan történt. Derek szeme összeszűkült. Valahonnan a távolból a saját sikolyomat hallottam, de a szemem és a testem már nem erre figyelt. Lélegzet visszafojtva figyeltem ahogy minden megmerevedik. Mintha nem a levegőbe lőtte volna ki a fénylövedéket hanem valami zselés anyagba. Mozgott ugyan, de túl lassan.Természet felettien lassú volt. Aztán Derek egyszerűen elhajolt előle, újra összeszűkült a tekintete és a világ újra életre kelt. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez. De a mai nap után már semmin nem lenne szabad meglepődnöm.

~ * ~

Néha, csak úgy magától, minden gondolat ellenére, az útjaink keresztezik egymást. Találkozol emberekkel akikkel semmi azonosulási pontod nincs, addig a pillanatig. Nem köt hozzájuk semmi, csak az élet. Talán nem is érted magadat, hogy hogyan vagy képes nyitni feléjük. Vagy lehet,hogy nem is te nyitottál? Lehet,hogy az élet adta így. 

Soha nem éreztem ilyet. Nem agyaltam ennyi semmin az életemben. Egyetlen ember nem kavarta még így fel a lelkemben pihenő álló vizet mint Ő. Mennyi mindenre lennék képes azért, hogy vele maradhassak? Hogy megismerhessem az én angyal arcú fiúmat? Szinte semmit nem tudok róla, mégis úgy érzem ismerem, mint a tenyeremet. Szeretném kiaknázni a belsőjét, tudni,hogy miket szeret és miket vet meg. Látni akarom, ahogy lélegzik, ahogy a nap nyeldesi rakoncátlan tincseit. Hallani szeretném a nevetését, és vágyom rá, hogy elfelejtessem vele minden bánatát, amit az élet során kapott. Bűn ez, tán? Mert ha az. Ha ez az egész egy kibaszott bűn, akkor a cinkostársává fogok válni. Mellette akarok maradni.

Oldalra fordítottam a fejemet. Néztem ahogy a nap felfelé kúszik a horizonton, elüldözve a sötétséget mely mázsás súlyként nehezedett rám. Még mindig az Alicetól kölcsön kapott ruhában voltam, a cipőt pedig már elvetettem valamire, ki tudja hova. Vége az egésznek. Tudom,hogy most haza visz és nem marad semmink. Nem számít a titok, melyet felfedett előttem. Nem számít a közös harc. Csak a fal maradt ami közénk telepedett. Semmi más.

11.rész ~ Menekülés

Sziasztok!:)

Szóval itt vagyok.Végre egy olyan résszel amiben történik is valami. Hogy ez után mi lesz?Nos az a jövő zenéje. - még jó,hogy én tudom ;) -. Köszönöm azoknak akik írtak nekem. Jól esett ez a pár komment pedig nem érdemeltem meg. Ti vagytok a legjobbak csajok!♥ 

Hihetetlen belegondolni,hogy hamarosan három hónapja vagyunk itt. - remélem jól számolom. Március végén lesz három hónapja az én emlékeim szerint.- 11 rész került fel.Ez még számomra is új. Emlékszem mikor az első résszel bajlódtam.Amikor félve mutattam meg a kollégiumos szobatársamnak. Te jó ég.Nem ma volt! Őszintén szólva már októberben írni kezdtem az ikreket de ez amolyan titok volt.Az én féltet kis sztorim. Decemberben jutottam el oda,hogy akkor irány vele netre.És milyen jól tettem! Nem bántam meg. Így végre a The Twins már nem csak az enyém hanem a tiétek is!:)

Mielőtt elfelejtem.A blog olvasói kezdeményezésre nyitott csoportja titeket is vár: THE TWINS CSOPORT (FB)

Na jól van nem kezdek el itt nosztalgiázni mert annak soha nem lenne vége.Kellemes olvasást és várom a véleményeket, remélem megint jöttök egy páran. xoxo HeartBreaker

 

-Drew, kérlek.-letérdeltem mellé a koszos földre.Nem számított jelenleg a méregdrága ruhám ami még csak nem is az enyém sem az olasz cipő aminek a sarka most idétlenül kényelmetlen ebben a helyzetben. Semmi nem számított.Hozzá akartam érni.Meg akartam simítani gyönyörű arcát.Akartam,hogy érezze mellette vagyok. De nem tettem.Nem mertem sebes bőréhez érni.Nem azért mert undorodtam tőle. Hogy a fenébe undorodnék? Hisz ő még így is tökéletes. Pusztán féltem,hogy az érintéseim még nagyobb fájdalmat okoznak neki.Nem tudtam volna elviselni.Ez már így is túl sok mint amennyit kívánnék magamnak vagy bárkinek. Utáltam így látni őt.

-Blair.-csendesen nyitogatta szemeit.-Te...mit keresel itt?

-Ezt én is kérdezhetném.-mondtam azonnal, de aztán rájöttem,hogy nincs abban az állapotban,hogy most veszekedjek vele.-Figyelj. Nem kérdezek semmit.Csak segítek.De tudnod kell,hogy nem vagyok hülye. Látom,hogy itt nincs minden rendben.Ne kezelj úgy mint egy óvódást.- erre csak egy apró bólintás volt a válasza.Nem is vártam többet.-Szuper.Akkor most érdekelne,hogy hol van a kocsid?

-A...suli mögött...parkoltam.-nehezére esett minden egyes szó.-Csak odáig juttass el.Utána el kell tűnnöm.- sziszegte halkan a fogai között.Eszem agában sincs utána magára hagyni és ezt jobb ha elkönyveli magának is. Viszont nem fogok leállni ezen vitatkozni.Majd a kocsinál bedobom hátra.Jelenleg tiszta erőtlen, nem fog tudni ellenkezni.

Drew alá nyúltam, igyekeztem megemelni de ez nehézkesen ment.Mégis csak egy férfiról beszélünk akit csúnyán helyben hagytak! Én meg nő vagyok ráadásul elég gyenge nő.Ennek ellenére ki akartam tartani. Meg akartam neki mutatni,hogy én is érek annyit mint bárki más és én is a hasznára lehetek.Védeni akartam őt, pont úgy ahogy ő védett engem Brucal szemben.Még ha ezt le is tagadja.

Lassan bicegtem vele a kocsi felé.Már minden sötétségbe borult.Ahogy haladtunk előre a zene egyre halkabb lett.Már nem hallatszott olyan mértékben ide a tinédzserek vad tombolása, a fuldokló kacajok vagy a dübörgő ritmus amit a Dj kever.De nem csak a környezet változott.Drew is más lett.Lassan de biztosan javult minden lépés után.Nem értettem ez hogyan lehetséges.Mire az autóhoz értünk már egészen emberien nézett ki.Nem volt jól.Attól még nagyon messze állt.A sebei ott díszelegtek a szeme alatt, az ajka még mindig fel volt duzzadva és a fehér felsője teljesen véráztatta volt.Viszont már a saját lábain bicegett és úgy láttam a duzzanat a szeméről minden másodpercben egyre jobban halványul.Ha nem én magam látom, ha nem közvetlenül mellettem történik biztosan nem hiszem el.

-Jó, a kulcsokat.- fordultam felé a fákkal övezett kavicsos parkolóban.-Nem viccelek, Bieber!- láttam auz arcán,hogy ellenkezni készül de gondolatban már felkészültem erre a szócsatára.-Ha kell én magam foglak bedobni hátra.Kórházba kell menned és én foglak oda elvinni.

-Semmi szükségem kórházra, Blair.-sóhajtott fel.-Jól vagyok.Bunyóba keveredtem de nem nagy cucc. Menny szépen vissza és bulizz tovább.

-Szó sem lehet róla!- dobbantottam a lábammal mint valami idétlen tíz éves és hisztis csitri.

-De igenis visszamész abba a rohadt bálba!-mordult fel ő is.-Miért nem tudod azt csinálni amire kérlek? Elhiheted,hogy nem rosszból mondom.Egyszerűen csak ez a helyes és kész.

-Nem érdekel,hogy szerinted mi a helyes.-förmedtem rá azonnal.-Jó, tudod mit? Nem kell kórházba menned de tőlem nem szabadulsz.Vagy magaddal viszel vagy....-itt elakadtam.Mit mondhatnék? Semmi érv nem szuól mellettem. A fenébe!

-Vagy mi?-vonta fel egyik szemöldökét.-Nem kötelességem téged elvinni akárhova is.

-De.-jelentettem ki egyszerűen.Hihetetlen,hogy ez a beszélgetés mennyire gyerekes irányba kezd eltolódni. Jóformán semmiről sem vitatkozunk csak hülyeségeket beszélünk a levegőbe.Még csak nem is nevezhető vitának.Indulatosak és makacsak vagyunk mind a ketten de ettől még nem lesz vita ebből a szópárbajból.

Lövések.Életemben nem hallottam még igazán lövéseket de ez annak tűnt.Talán a filmes ismereteim miatt állítom biztosan,hogy az volt.Fogalmam sincs.Viszont minden sejtem egyszerre sikított fel és könyörgött a menekülésért.Vajon tényleg lövés volt, vagy valami más adta ki ezt a rémíztő hangot?

-A fenébe.-morgott Drew mellettem.-Pattanj be a kocsiba.-utasított miközben kivágta az ajtót és ő is beszállt. Miért nem érzem magamat ettől megkönnyebbülve? Megkaptam amit akartam! Itt ülök a kocsiban és vele fogok menni. Mégis sokkal inkább aggaszt,hogy mi a fene volt az a hang.A gyomrom kavargott miközben a bőrülésre zuhantam.Remegett a kezem ahogy becsaptam az ajtót.Nem volt idő. Semmire. A kerék csikorogva indult el a köves úton. Bieber gyorsan és precízen vezetett.

-Miért érzem úgy,hogy ennek nem lesz jó vége?-szisszentem fel, kezemmel görcsösen szorítottam az ülésem alját.Éreztem ahogy a kocsi meglódul velünk.Hatalmas lökettel indult meg előre nekem pedig az a gondolatom támadt,hogy ma meg fogok halni.Képtelenség,hogy ezzel a sebességgel amivel most haladunk nem ütközünk valakivel frontálisan.

Drew Bieber

Komolyan, most mit vár mit mondjak? "Figyelj angyal gyerek vagyok, egy amolyan leszármazottféle. Különleges képességeim vannak amire egy jó páran irigykednek." Azért ezeket még sem nyöghetem neki így ki.Azt hittem elbírok azokkal a férgekkel.Még csak nem is voltak csatlósok.Pusztán a kormány emberei. A fene sem tudta,hogy úgy tartja kedvük,hogy eljönnek értem.Eddig egészen jól tudtam leplezni a valódi alakomat.De azt hiszem ma éjszaka biztossá vált számukra,hogy nem vagyok ember.

Tekintetem a sebesség mutatón és a visszapillantó tükrön cikázott.Hol ide, hol oda néztem.Egyre jobban száguldottunk, bennem pedig növekedett az adrenalin szint.Nem vagyok olyan mértékben adrenalin függő mint Derek de azt hiszem ez amolyan családi dolog.Vonzzuk a veszélyeket.Ez már ezer százalékban biztos. Hiszen próbálok nyugodt életet élni mégis ilyesmibe keveredem a saját akaratomon kívül. Ez a Sors.

-Mégis kik ezek az alakok akik üldöznek? Ők látták el a bajodat is?-sejtettem,hogy Blairnek ezer kérdése van még.Ez csak egy kis ízelítő abból ami abban a csinos és intelligens fejében lejátszódik. A fenébe is! Hogy a francba mondjam el neki?Mert most már biztos.Valamit mondanom kell.

-Ők csak...Ez bonyolult.Jobb ha nem tudsz róla.-próbáltam meg ennyivel letudni.Ritkán fordul elő az életben,hogy nem tudok mit mondani, de most mégis így alakult.

-Na ide figyelj te barom!- igen ezt megérdemeltem.Oda sandítottam rá és az első ami feltűnt, még ebben a helyzetben is,hogy mennyire gyönyörű még idegesen is.- Nekem te ne mondj ilyeneket ebben a helyzetben. Jogom van tudni erről. Én is itt ülök, én is belekeveredtem.

Tudom,hogy igaza van.Már az elején is igaza volt.De most ebben a pillanatban úgy érzem,hogy meg van kötve a kezem.Szeretnék én neki kitárulkozni.Valamiért, a fene sem tudja,hogy miért úgy érzem bízhatok benne. Van egy olyan sejtésem,hogy soha az éleben nem lenne képes elárulni.Ő ahhoz túl tiszta, túlzottan fénylik az aurája is.Bármennyire vágyom arra,hogy mindent elmondjak neki a származásomról tudom,hogy Derek ki fog herélni ha megtudja.És igaza van.Nem akaszthatjuk az emberekre azt a súlyt amit mi cipelünk. Ez a világ, az övék és a miénk is.Túl kiszámíthatatlan lett az idők során.Már nem tudhatjuk ki barát és ki ellenség. Ha ez pedig nem elég akkor ott van az aprócska tény,hogy a barátoknak is jobb néha csöndben maradunk és elhallgatjuk az életünk egy részét.Mert amiről nem tudnak az nem fáj nekik és azért nem felelhetnek.

-Nem bízol bennem.-dől hátra végül miután látta rajtam a habozást.-Megértem.Végül is csak egy hülye csitri vagyok.De azért jó ha tudod, hogy vak és hülye viszont nem.Látom amit látok.Tudom,hogy Bruce nem régen tényleg eljött hozzám.Azt is tudom,hogy ti mentettetek meg.

-Csak ugyan?Mit tudsz még?- meglepett,hogy ilyen jól emlékszik ezekre a dolgokra.Tudnom kellett,hogy mennyi minden maradt meg a fejében.Próbáltam kitörölni az emlékezetét de mintha egy fal lenne az elméje és én köztem.Nem fértem hozzá.Akkor bosszantott,utána beletörődtem, most viszont kíváncsi lettem.

-A fájdalom és a félelem miatt nem sok minden maradt meg.De emlékszem,hogy a saját karjaidban cipeltél... és...mintha szárnyaid lettek volna.-nyögi ki halkan és teljesen bizonytalanul.Ha tudná mennyire igaza van!

 Puffanás.Hangos és élet dörrenés ami egyenesen mögülünk jön.Ez éppen elég ahhoz,hogy visszazökkenjek a valóságba.Még inkább rátaposok a gázra és meglódulunk előre.Éles kanyarokat veszek be, remélem,hogy nem fognak tudni követni.Le kell őket ráznom.Mellettem ül a világ legtökéletesebb lány, nem hagyhatom, hogy bármi baja essen.

-Blair.-fordultam felé a harmadik kanyar után.-El fogom mondani jó?-döntöttem.Nem is lehet másképpen. Blair már túl sok mindent sejt.Joga van tudni.
Felpillantottam Blair feje fölé. Egy kósza pillanatra elcsíptem Kelsy szárnyait ahogy meglengeti felém nem tetszését mutatva.Az én fajtáim közül senki nem állna a mi oldalunkra? Bár nem mintha Kelsy hozzám hasonló lenne.Ő Blair védőangyala akit a keresztelése után rendeltek ki mellé az égiek.Hihetetlen,hogy mennyire hasonló a természetük.Mind a ketten makacsok mint egy öszvér. Nagyon sokáig Kelsy nem sejtette,hogy látom őt.Az elején én sem tudtam.Nem igazán látom az emberek védő vagy másképpen őrangyalát. Nem vagyok angyal, nem is rendelkezem minden tulajdonságukkal.Én csak amolyan leszármazott vagyok.Akadnak természetfeletti képességeim.A szárnyaim is például egészen áttetszőek. Vannak, és ugyan úgy működnek mint egy angyalé de nem olyan nagyok és nem olyan gyönyörűek.
-Más vagy, igaz?-bukott ki a mellettem ülő meseszép tüneményből a kérdés.Időközben már leparkoltam. Azt hiszem leráztuk őket.A második kanyar után másfelé mentek mint mi. Lehet,hogy nem vagyok olyan veszélyes mint a testvérem.Egy valamiben mégis azonosak vagyunk: Mind a ketten a Bieber nevet viseljük és ez éppen elég az ilyen őrült mutatványokhoz.
-Igen.-bólintottam majd felsóhajtva összeszedtem minden bátorságomat,hogy kimondjam azt amitől a legjobban félek.Hogy felfedjem a lényem egy olyan darabkáját amit jobb ha nem lát.

10. rész ~ Rózsa Bál

 Sziasztok manók!:)

Na jó.Rövid leszek.Leírtam már,hogy miért is hiányoztam.Ezek a dolgok még most sem változtak szóval nincs értelme tovább ragozni őket.

Kedvesek ne foglalkozzatok azokkal akik olyan obszcén módon tudják értésemre adni a véleményüket.Én sem teszem, ti se tegyétek.Nem töröltem ki az illető kommentjét de nem is fordítottam rá nagyobb figyelmet. Mert nem igazán érdemli meg.Nekem csak a ti véleményetek számít.Az a fontos amit az olvasóim mondanak. Minden építő kritikára vevő vagyok, de nem olyan formában ahogy azt az illetőtől megkaptam, ráadásul névtelenül.Ez a mai világ sajnos.Mindenkit tudunk bántani/sértegetni, de a nevünket felvállalni az már luxus lenne.

Hogy egy kis jót is mondjak.Köszönöm a kommenteket.Nagyon jól esett ez a sok szép vélemény. Komolyan mondom,hogy ti vagytok a legjobbak! Hihetetlenül szégyenlem magamat, de most itt vagyok és ez a lényeg.Szóval ezer hála és millió ölelés nektek!

A részről.Nekem nem tetszik, de ez az én saját kritikus véleményem önmagammal szemben.Az ikreink most nem kaptak túl nagy szerepet.Ebben a részben inkább megalapoznám Blair jövőbeli helyzetét, és az Alicel való egyre mélyebb barátságát.:)

Kellemes olvasást! xoxo HeartBreaker

10.Rész ~Rózsa Bál

Blair Black.

A napok pörögtek egymás után.Közeledvén a végzős évhez minden olyan monoton és sürgető.Dolgozatok követik egymást, a magánélet sem egyszerű és az ember gondolkodása a feje tetejére áll. Nem tudok különbséget tenni fontos és nem fontos dolog között.Nincs elég időm semmire.Mint valami zombi csak élek és kitartok.Más szóval az élet szívás.

-Ne lógasd az orrod, csajszi!- lépett mellém Alice.Szőke hajában egy fekete rózsás csatt díszelgett, fodros és egyben tündéri ruhát viselt csodálatos alakja felett.Mellette az ember igazi krumplinak érezné magát,ha nem ismeri.De nem bántam.Mostanában csak vele beszélek és igazán megkedveltem.A napokban még magamhoz is áthívtam és együtt tanultunk.Alice egy mosolygós, szerethető ember.Nincs mit szépíteni ezen.

-Csak elgondolkoztam.Tudod számolom magamban a napokat,hogy meddig fogom még bírni.- mosolyogtam halványan,hogy ne tűnjön túl komolynak ez a néhány szó.Viszont belegondolva lehet,hogy tényleg ki fogok esni ebből a mókuskerékből.-De semmi orr lógatás.- leszámítva,hogy Drew és Derek eltűnt. Nem is tudom, hogy miért de sokat kattog rajtuk az agyam.Napok óta nem láttam a két angyali arcú szívtörőt.

-Akkor számold a napokat inkább a Rózsa Bál miatt.-kacsintott rám.

-Rózsa Bál?-kérdeztem vissza, mintha csak valami visszhang lennék.

-Hahó! Blair te hol a csodában élsz?Már napok óta tele a suli a plakátokkal.-mutatott körbe, hogy nyomatékot adjon mondandójának.Követtem tekintetemmel az ujját és valóban megláttam azt ami már egy ideje valószínűleg az orrom előtt van.

Nem volt túl díszített plakát, mégis felhívta volna bárkinek a figyelmét aki csak egy kicsit is nyitott szemmel jár, nem úgy mint én.Egészen mély, sötét kék szín alapon, szintén mély sötét kék, szinte már fekete rózsa fénylett, fölötte pedig ékes betűkkel ott virított a "Rózsa Bál" cím.A felirat alatt pedig fehér betűkkel ott volt minden információ.Még néhány felesleges is, mint mondjuk a Dj neve.Bár lehet,hogy ez csak számomra nem mondott semmit.

-Ugye eljössz?-csicsergett mellettem barátnőm továbbra is.Barátnőm.Ezt a szót még ízlelgetnem kell de úgy érzem,hogy bátran nevezhetem két hét után Alicet a barátnőmnek.Lehet,hogy más számára ez elhamarkodott de én nagyon is így éreztem.Sokszor nem az idő a lényeg hanem a kialakult kötelékek amik szebbé teszik az adott időszakot.

-Nem is tudom Alice.-sóhajtottam fel.Szemeimmel végig futottam az információkon, keresve valamit ami miatt nemet mondhatok.Imádom ezt a szőkeséget mellettem, de még soha nem voltam iskola bálon.Sőt, semmilyen bálon nem voltam.Nincs az az Isten,hogy engem erre most rávegyen.-Párok!-tapsikoltam örömömben ahogy megláttam a szabadulásom lehetőségét.-Párokban kell,hogy menjenek az emberek.- mosolyogtam győzelemittasan.

-Olvass tovább, barom.- forgatta a szemét.-Én is egyedül megyek.A párok megjegyzés alatt ott van, hogy "Ha szingli vagy se maradj ki a buliból, a Rózsa Bál megtalálja számodra az igazit!"- vágott vissza vigyorogva.- Na gyerünk már, Blair!- kiskutya szemekkel nézett felém.

-De holnap lesz.Alice, még ruhám sincs.-vetettem be az utolsó ütőkártyámat.

-A ruha miatt ne aggódj.Holnap suli után egyenesen hozzám megyünk.Rengeteg csinos ruhám van. Megcsinálom a hajad, a sminked és valami dögös cuccot is kapsz.-kacsintott rám én pedig már biztos voltam benne,hogy ennyi.Nekem befellegzett.Ezt a csatát zavarba ejtően elvesztettem.

-Legyen.-adtam be a derekamat nagy nehezen.

-Péntek, nálam.-kacsintott még utoljára felém,hogy bevihesse az utolsó megsemmisítő ütést.Nekem annyi.

~ * ~

Péntek.Este hét óra.Alice szobája.Elhalálozásom közeledte egyre jobban megrémiszt.Azok után ami nem olyan régen történt velem nem kellene félnem egy nőies estétől.De úgy látszik furcsa egy szerzet vagyok. A hideg is kiráz ettől az egésztől.Csak ülök némán a tükör előtt és figyelem ahogy a tipp-topp barátnőm keze közé veszi egyszerű külsőmet.Ha nem rólam lenne szó még meg is dicsérném,hogy milyen remek munkát végzett.De magamon látni az eredményt.Kínos volt.Soha nem voltam az a hercegnő típusú lány.Most viszont kénytelen voltam végig nézni ahogy a szürke kisegér előbújik a csigaházából és egy gyönyörű nővé változik.Na jó, nem gyönyörű,csak szép.Soha nem láttam még ilyennek önmagamat.Talán ezért zavar ennyire a hullámos hajam, a mély dekoltázsú ruha és a vörös ajkak.

-Hogy tetszik? - lelkesedett Alice, a tükörben folyamatosan a reakcióimat leste.

-Igazán szép.- féloldalasan felmosolyogtam rá.Valójában nem tudtam többet hozzászólni ehhez a témához. A smink, divat és a ruhák nem az én világom.Én egészen biztos,hogy nem tudnám így megcsinálni a saját külsőmet.

-Az utolsó három kérdésemre ez volt a válaszod.-fintorgott mögöttem.-Ha nem mondod meg,hogy mi nem tetszik benne akkor nem tudok változtatni rajta.Akkor nem fog a te ízlésedhez igazodni.

-Alice.Ha az én ízlésemhez igazodna akkor itt sem lennék.-vigyorodtam el.-És ezt te magad is tudod.

-Tudom,tudom.-suttogta helytelenítően.-De mégis úgy gondolom,hogy itt a helyed.Mármint nem itt, hanem a bálon.Neked is ott kell lenned.Jót fog neked tenni, kedves Blair kisasszony.-nevetett szemét forgatva.

-Látod?- nevettem én is.-Hol a fenében van a tornacsukás, farmeres lány akit a világon senki nem szólítana kisasszonynak?-idéztem vissza szavait.-A fenébe is Alice, te kihozod belőlem az úri hölgyet.-mosolyogtam már sokkal szelídebben.

-És ez baj?- előre hajolt, állát a vállamra fektette.-Készen vagyunk, Csipkerózsika.Gyönyörű vagy.- suttogta halkan miközben végig a szemembe nézett.Én pedig jól tudtam,hogy komolyan is gondolja.Számára gyönyörű vagyok minden esetlenségem ellenére is.-Ma éjszakára hajlandó vagy sutba dobni a tornacsukádat egy gyönyörű, gyilkos magassarkúért?-incselkedett velem tovább.

-Legyen.-utánoztam az Alice-féle szemforgatást.

-Csodás.-értett egyet, vigyorogva.Hosszú éjszaka lesz.

~ * ~

Anyát nem volt nehéz meggyőzni,hogy engedjen el.Határozottan Alice oldalán állt.Mindennek ellenére mégis ragaszkodott hozzá,hogy ő hozzon minket a bálra és majd Alice szülei jöjjenek értünk, hisz anya dolgozni lesz.Szent meggyőződése,hogy az ilyen bulikon mindig vannak piálások.Azt pedig nem szeretné,hogy úgy vezessünk.Amit teljesen megértek.

-Jók legyetek lányok.-integetett nekünk miközben mi a hosszú, báli szoknyánkat emeltük ki.-Alice, kérlek gondoskodj róla,hogy Blair végre úgy viselkedjen mint egy tizenhét éves.-mosolygott.

-Igenis, Amanda!-mosolygott barátnőm bájosan én pedig csak dühösen fújtattam.Időközben a magázódás elmaradt,sőt anya nyomatékosan kérte,hogy tegezze.Nem volt ezen semmi csodálkozni való.Anya nem mondható idősnek a maga harminckilenc évével.

-Szia anya.-fintorogtam mire ő csak nevetve egy puszit dobott.Aztán ahogy jött úgy ment is.Így is késében volt, így aztán reagálni sem maradt időm.Nem mintha szerettem volna.Imádom anyut, de most határozottan plusz pont,hogy végre lelépett.

-Menjünk be és bulizzunk.-tanácsolta magától értetődően a szőke hercegnő mellettem.Én egy fekete, egyszerű ruhát választottam míg ő ennek a szöges ellentété.Egy kék habos-babos ruhában állt mellettem - megjegyzem tengerkék szeme csak még szebbnek tűnt-, melyhez nem is igazán kellett már több kiegészítő.Gyönyörű lábai kikandikáltak a kivágáson. Ugyan az én ruhám is hasonlóképpen volt felvarrva, kételkedtem benne,hogy ugyan ilyen jól néz ki mint az övé.Máson már valószínűleg visszataszítónak gondoltam volna ezt a sok Barbie baba kelléket, de hozzá tökéletesen illett.

A bál szervezőiben kellemesen csalódtam.A helyszín gyönyörű volt.Az ember el sem tudott volna tévedni, még ha akart volna sem.Biztos voltam benne,hogy ezer százalékban kihozták a maximumot abból amit ez a hely kínálni tud.Szép, vörös szőnyeget terítettek a lépcsőre, égők és természetesen rózsák szegélyezték az érkezők útját.Határozottan hangulatos volt.Ahogy a bálterem is.Ami egyébként a sportcsarnok. Nyoma sem volt az órákon használt szőnyegeknek, gumimatracoknak vagy a focikapunak.Sőt még a kosárpalánk is eltűnt.Helyére lámpások, diszkógömb, ezernyi rózsa és egyéb dísz került.A fények megvilágították az emberek testét.Volt,hogy zöldben, pirosban és akadt,hogy kékben láttam az együtt mozgó embereket. Minden test lüktetően, vibrálva mozgott a másikkal.Egészen tetszett a zene is amit a Dj játszott a fiatalok számára. Összességében tipikus iskolai bál volt amin egyszer az életben mindenki részt vesz.

~ * ~

Magamat is meglepve remekül éreztem magamat.Pörögtem egész este.Táncoltam Alicel, a barátaival akiket talán már a saját barátaimnak is mondhatok.Vagy inkább csak haveroknak.De akkor is jól éreztem magamat velük.Anya óvó intelmei hatására semmit nem ittunk.Nem mintha akartunk volna, de eleget tettem édesanyám kérésének is.Jól éreztem magam és még jó gyereknek is mondhatom magam.Kell ennél több?

Kell bizony.Több óra táncolás után a nem megszokott magassarkú természetesen megtette a hatását. Sikítva menekültem a táncparkettről,hogy végre pihenhessek egy kicsit.Füllesztően meleg volt odabent, nekem pedig levegőre volt szükségem.

Háta pillantva szemmel Alicet kerestem aki éppen egy végzős sráccal táncolt.Úgy tűnt,hogy jól megvannak én pedig nem láttam értelmét annak,hogy ezt megzavarjam.Így hát egyedül vetettem ki magamat az erkélyre. Nem mintha bárkire szükségem lett volna.Néhány szabad percet akartam a friss levegőn és ehhez igazán elég vagyok én magam is.

Reménykedtem benne,hogy teljesen egyedül leszek.Szerettem volna csak kiérni és felmosolyogni az égre. Mély levegőt venni, eljátszani a gondolattal,hogy még hányan szívják ezt a friss levegőt és vajon hány tinédzser mosolyog most így fel az égre.Vágytam arra,hogy minden gondolatot kizárjak és csak boldog legyek.Mosolyogjak, nevessek.Hiszen ennek az estének erről kellene szólnia nem igaz?

Nem.Az élet mindig tartogat egy kis csavart.Egy kis löketet vagy éppen visszahúzást amitől elfelejtesz gondolkozni, az arcodon lustán elterülő mámoros mosoly megfagy, hisztérikussá válik.Pihekönnyű vonásaid, az érzés,hogy szabad vagy pedig semmissé válik, tova száll pont olyan hirtelen ahogy jött.Volt és nincs. Te pedig csak nézed.A saját érzéseid, akarataid, de semmit nem tehetsz értük.Nem vagy képes megmenteni őket, ahogy önmagadat sem.Egyetlen egy valamit tehetsz csupán.Alkalmazkodsz.

-Drew.-leheltem halkan miközben tekintetem az előttem fekvő, vérző sebét szorító fiúra esett.Fehér inge már teljesen átázott.Te jó ég, soha nem láttam még őt ennyire sebezhetőnek. Nem tudtam mit kellene tennem, nem voltam benne egészen biztos,hogy én vagyok a megfelelő segítség, de egy valamit biztosra tudtam. Megsérült és én találtam meg.Én felelek érte.

The Twins - még élünk!

Sziasztok!

Ezer éve nem voltam itt, ezer éve nem kezdtem itt bele egy új bejegyzésbe és ezer éve nem agyaltam ennyit mint mostanság.Megmondom őszintén nagy dilemma ez most nekem.Egyszerűen úgy érzem nem tudom visszaadni azt a támogatást amit kapok.Nem is vagyok rá méltó.Most is 10 vélemény érkezett ami hihetetlenül jól esett!

Ne értsétek félre, a bezárás vagy a szünet meg sem fordult a fejemben de valamit kezdenem kell magammal. Vázolom,hogy mi a helyzet.Hiányzásaim okai:

1. Iskola.Ez a legkiemelkedőbb.Egyszerűen időm sincs semmire.Örülök ha a barátaimra találok néhány kósza órát.A jövőhéten is témazárótól kezdve a felelésig minden lesz.Informatika vizsga amin tuti,hogy meg fogok bukni, hisz semmit nem értek.Földrajz dolgozat. (Ez négyesnél jobb sehogy nem lesz) Irodalom témazáró. Az utolsó két leckét tudom biztosan.De előtte van még vagy öt.Média dolgozat. Hagyjuk is. Több anyagot kérnek vissza mint a történelem tanárom.Töri...Tuti,hogy én fogok felelni mert nem írtam dolgozatot legutóbb.Itt van ez az angol is amivel elég hadilábon állok.Iszonyat sok munkám van az angolba és akkor a tanár még velem veszik össze.Vicc az egész, komolyan.

2.Notebookom betegeskedik.Igen, még mindig.Egy hete sikerült a szerelőhöz elvinni.A poén az egészben az,hogy rájött arra amire mi is: tudja már,hogy mi a baja. De arról fogalma sincs,hogy hogyan fogja megcsinálni. Fenébe az Asussal. Ha valaki ilyen gépet vesz, ne tegye! Komolyan.Típus hibája a töltő szétmenése.Mármint ahova bemegy a töltő.Agyamra megy már. Ebből pedig az következik,hogy csak hétvégén tudok írni a kolesz miatt.Ergo alig van rá időm.

3. JBH. Az én kis JuBiHu-m. Avagy: Justin Bieber Hungary. Sajnálom srácok de ez már három éve az életem főrészét alkotja.Nem tudok róla lemondani.Szerintem soha nem fogom kinőni. Justinnak köszönhetlek titeket de az oldalamat is. ( www.facebook.com/JuBiHu  Ha valaki nem ismerné:)) Sok dolgom volt mostanság a lappal is.

4. Magánélet.Ezt hagyjuk is, nem ragozom.Sok a gond, remélem ezt megértitek.

JÖVŐHÉTEN JÖVÖK MINDENEK ELLENÉRE IS!Szeretlek titeket♥:)

9. rész ~ Elveszett lélek

Sziasztok!

Nem szeretnék túl sokat "pofázni". Szerencse a szerencsétlenségben, hogy itthon ültem egész héten betegen. Ma vérvételen voltam ezért érkezett meg most a rész.Nem tudom  mi van a bloggerrel de nem enged felül semmit használni így nem tudom formálni a szöveget.Remélem ez nem veszi el a kedveteket. - ami már formálva van az azért mert már pár napja neki kezdtem a résznek csak nem tudtam befejezni.- A lényeg, hogy most itt a rész ami szerintem...

Nos megmondom őszintén már nagyon régóta el szerettem volna ezt sütni. Már engem is érdekelt,hogy mik lesznek a vélemények.Végre kiderül nagyjából,hogy mik is az ikrek! Tudom,hogy sokan nem erre vártak és nem is ez jött le az eddigi részekből.De igyekeztem néhány dologgal félre vezetni mindenkit. Nos. Ez az írás része.Szeretlek titeket izgalomban tartani!;)

Köszönöm a kommenteket!Nagyon jól esett,hogy ismét itt voltatok.Sokat jelentett számomra. Remélem,hogy még most is várhatok néhány véleményt.Ne haragudjatok,hogy nem tudtam válaszolni. Egyszerűen a Google Chrome nem engedi.Pár napja leszedtem a Mozillát de annyi dolgom volt mostanság. Komolyan ne haragudjatok a mostani kommentekre válaszolni fogok ígérem!

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

Frissítés: NAGYON BOLDOG VALENTIN NAPOT NEKTEK!♥

 9.rész ~ Elveszett lélek
Drew Bieber
Az élet soha nem volt könnyű számomra és a testvérem számára.Soha nem értettem miért vagyunk azok amik. Egyáltalán van nevünk? Korcsok? Keverékek?Mik lennénk mi?Nincsenek válaszok, nincsen megváltás és a végét sem látom már több mint egy évszázada.Tengődünk jobbra-balra de egyikőnk sem tudja mi is lesz ennek a vége.Félek,hogy egyszer teljesen elemészt majd a sötétség és megszűnök emberinek lenni. Már így sem kevés választ el tőle.

Édesanyám ápolónő volt még az első világháború előtt jóval. 1893-ban hunyt el.Törékeny asszony volt hatalmas lélekkel.Nem szolgált rá arra ami végül a vesztét okozta.Halála napjáig imádott minket. Olyan tisztán és utánozhatatlanul szeretett, hogy azt leírni is nehéz lenne.Hiányzik-e? Igen.Rettenetesen.Bűntudatom van amiért az utolsó évei előtt nem voltam vele.Ott lett volna a helyem nekem is és Dereknek is.

A mi történetünk 1876-ban kezdődött. Már a születésünk előtt tisztában volt vele édesanyánk,hogy nem mindennapi csemeték leszünk.Hogy is lehetnénk mikor nem emberi lénytől esett teherbe? Anyám egyetlen bűne apám lett, ami végül a végzetévé is vált.

Hogy szerették-e egymást? Nem tudom.Soha nem láttam Gedeont aki állítólag a biológiai teremtőm.Az  asszony aki felnevelt egészen biztos,hogy szerette.Túl tiszta és túl gyengéd volt ahhoz,hogy ne tápláljon mély érzelmeket ezután a bukott angyal után.Ugyanis Gedeon bukott angyal volt.Furcsa,hogy az ember mennyi mindenbe belekeverheti magát.

Természetesen nem olyan "ember" vagyok aki ennyiben hagyja a dolgokat.Nagyon sokáig lázadtam minden ellen, kerestem a dolgok miértjét.De nem leltem.Két éves koromra már úgy néztem ki mint egy fejlett tíz éves. Túl gyorsan nőttünk ahhoz,hogy az embereknek ez ne keltse fel a figyelmét.Folyton úton voltunk. A gyermekkorom számomra egyenlő azzal,hogy Derek és én folyton folyvást nyúztuk egymást a lakókocsiban amíg anya vezetett.Négy éves voltam mikor elértem a végső fázisba.Akkora már versenyre kelhettem volna egy húsz évessel.És ekkor valójában mindössze csak négy éve tengődtem a Földön.

Hogy hiszek-e abban amit az emberek bemesélnek maguknak és hitnek nevezik? Ezek után kötelességem lenne.De nem hiszek én már semmiben amit nem láttam a saját szememmel.Tény,hogy vannak furcsa lények közöttünk.Viszont számomra ez még nem elég ok ahhoz,hogy én higgyek a megváltóban.

~ * ~

Blair Black

Figyeltem Drew mozdulatait.Ahogy kínlódva fel, s le járkál a szobában.Minden szót megfontoltan mondott ki. Kábán ültem a saját ágyamon és fogalmam sincs,hogy hogyan kerültem ide, de itt voltam és hallgattam ezt a furcsa történetet ettől az elveszett fiútól. Ezer gondolat született a fejemben.
-Szóval, Blair ez történt.Elájultál a folyosón, Derek és én találtunk rád.Idehoztunk.Nem tudtok mit kellene veled tennünk.De hála az Istennek,hogy semmi bajod!- merev testtartással állt előttem tekintete pedig makacs és elszánt volt.
-És Bruce?Én láttam őt!-tört ki belőlem akaratlanul is.
-Bruce?Milyen Bruce?- nem tudtam eldönteni,hogy tényleg nem tudja miről van szó és az egész csak egy látomás volt, vagy csak nagyon jól tudja játszani a hülyét.Nehéz lenne megmondani,hogy ebben a helyzetben most éppen mi is történt.
-Mindegy, Drew. Egyáltalán honnan tudtad,hogy hol lakom? Miért nem egy kórházba vittél? Hogyan hoztatok be és mégis mióta fekszem itt?-ez a pár kérdés semmi nem volt ahhoz képest amik a fejemben még összeálltak.De nem mondhatom ki őket. Úgy látszik, Drew teljesen hülyének néz.
- Megnéztem az irataidat.Nem szép dolog tudom, de ez volt az egyetlen módja annak,hogy haza tudjunk hozni. A kulcsok a zsebedben voltak. És a fenébe is nem tudom miért nem kórházba vittünk! Derek azt tanácsolta hozzunk haza mert nem nézel ki annyira rosszul.Mármint izé...Érted,hogy értem.- láttam a szemében,hogy kínlódik.Igazán nem tudja,hogy mit mondjon.-Kérlek Blair.- mélyen és őszintén nézett az én szemembe.-Ne fagass!Könyörgöm.Jobb neked ha a sztori ezen oldalát ismered csak.
Ekkor pedig megértettem.Drew fél.Nem gyáva módon, nem is önmagát félti vagy az életét.Az nem jelenthet neki túl sokat.Attól fél,hogy nekem vagy, bármelyik törékeny embernek miattuk baja esik. Őszintén aggódott azért,hogy mi lesz velem.Persze ez még nem ok arra,hogy teljesen hülyének nézzen.De mi van ha nem is szeretném tudni az igazságot?Néha sokkal jobb az embernek ha az édes tudatlanság hálója veszi körül. Talán ez is egy olyan helyzet.
- Köszönöm,hogy haza hoztatok.-zártam le ezt az egyre kínosabb vitát.-Szeretnék lefürdeni. Ha nem gond. Szóval...Te most...- nem tudtam mit mondjak.Te most menj haza? Vagy, viszlát Drew? Vagy éppen mit? Nem akartam hálátlannak tűnni sem bunkónak.Viszont azt hiszem mára éppen elegem van mindenkiből.
-Anyukád a másik szobában alszik.Azt sem tudja,hogy mi volt veled vagy,hogy mi hoztunk haza. Ha ez lehetséges akkor maradjon így. Jobban teszed ha reggel fürdesz le.És Blair...Reggel jövök érted kocsival. A történtek után nem szeretném ha egyedül mászkálnál.-közölte mintha ez már el lenne döntve.Volt egy olyan sejtésem,hogy ez bizony már el is van.
- Vitatkoznék veled.Komolyan, Drew Bieber! De nincs erőm.Szóval megúszod egy köszönömmel  és egy viszláttal.-vetettem oda miközben már zuhantam is vissza a párnámra.Teljesen ki vagyok merülve. Fogalmam sincs,hogy mi történt velem pontosan dehogy nem az amit ez nekem megpróbált beadni, az is biztos!
-Aludj jól, Blair.-hallottam még utoljára lágy hangját.Hogy hol távozott az számomra rejtély.Furcsa,hogy mennyire nem félek a közelében.Nem tartok attól,hogy rossz embernek adtam volna ki magamat. Pedig szinte semmit nem tudok róla.Viszont ennek a srácnak már csak a jelenléte is megnyugtatja az embert. Nem tudom,hogy honnan ez a bűverő de tetszik.Határozottan, tetszik.

~ * ~

Amikor Drew azt mondta,hogy értem jön.Nos.Mondjuk úgy,hogy azt hittem egyedül fog jönni. Ennek ellenére kettőt kaptam belőle.Ott ültem a hátsó ülésen két idegennel körülvéve akiken látszott,hogy még egymás társaságában is kínosan érzik magukat és ezt én csak megfűszereztem szerény jelenlétemmel.
- Milyen órád lesz Blair?-kérdezte Drew.Szegény elkeseredetten próbált valamilyen társalgást fent tartani.
- Történelemmel kezdek ma.Neked?- tényleg érdekelt,hogy merre lesz.Az meg pláne,hogy vajon akad-e közös óránk.
- Nekem is.-meglepett a válasz.Egy évfolyamon tanulunk de hétfőn egészen más tanároknál.- Mr. Diamondnál leszel?
- Azt hiszem igen.Még nem igazán jegyeztem meg a neveket.-vallottam be teljesen szégyenkezve. Félek is,hogy egyszer valamelyik tanárnak rossz nevet mondok.De igyekszem minél hamarabb megtanulni. Az első napom jó nagy galiba volt,nem kérek még többet.Ennyi bőven elég egy egész évre, nemhogy egy napra!
- Akkor megvan az első közös óránk. -a visszapillantó tükörben futólag rám mosolygott én pedig viszonoztam neki.Annak ellenére,hogy nem tudom,hogy ennek örüljek-e vagy sem.
Tekintetem oldalra esett, az anyósülésre melyben Derek kényelmesen elterült.Fülében ott lógott a fülhallgatója. Elég hangosan hallgatta ahhoz,hogy némileg ki tudjam venni mit hallgat.Valamilyen rock bandát de nem ismertem fel őket.Hihetetlen számomra,hogy mennyire különböznek ezek ketten.Az egyik folyton világos cuccokban járkál, míg a másikról - legalábbis eddig mikor találkoztunk - le sem lehet vakarni a fekete bőrkabátot.
Derek úgy tűnt elaludt.Bár ebben nem lehetek biztos.Illetlenül sokáig elidőztem rajta.Néztem a kezét mely kilógott a fekete bőr anyag alól.Testét - már ami látszott belőle - mindenféle furcsa tetoválás fedte.Legalábbis a karját.Biztosra veszem,hogy nem csak ezt. Kíváncsi lennék hol futnak még rajta művészi vonalak. Soha nem voltam oda értük, de attól még érdekel.Pláne ha valaki nem csak úgy brahiból csináltatta meg hanem mondanivalója is van.
Mire észbe kaptam valójában már az iskola parkolójában találtam magamat.Kiszálltam, illedelmesen megköszöntem,hogy elhoztak és elindultam az épület felé.Nem tartom magamat paranoiásnak de most elgondolkoztam ezen is.Vagy üldözési mániában szenvedek vagy bizony majdnem minden diák megnézett magának.Más volt mint a tegnapi tekintetek sokasága.Ez amolyan " Ez komolyan velük lóg?" nézés volt. Nem lenéző, sokkal inkább csodálkozó.Mintha a Bieber fivérek elérhetetlenek lennnek. És vajon azok?
Mély levegőt vettem miközben bevágódtam a folyosóra és megközelítettem a szekrényemet.Nem tudom mi történt velem tegnap.Nem tudom miért pont én és miért éppen már az első napon.Azt sem tudom, hogy Drew miért néz ennyire hülyének és mit titkolnak ezek ketten előlem.Valójában rengeteg mindent nem tudtam és azt hiszem még több rejtély van mint azt hinném. Viszont egy valamiben teljesen biztos voltam: ki fogom deríteni a titkokat.Ugyan fogalmam sincs,hogy miképpen.De akkor is ki fogom.Ha törik ha szakad. Lehet,hogy egy csendes könyvmoly vagyok.Sőt ez teljesen biztos.De ha addig élek is rájövök erre az egész kavarodásra ami a fejem felett kavarog.Nagyon rossz lány került az ikrek útjába.
-Szia.-vetődött mellém Alice.Szegényről teljesen megfeledkeztem ebben a 24 órában. Nem tehetek róla túl sok minden történt, túl kevés idő alatt.Gondolkozni is alig volt időm.Mikor pedig két szabad percre leltem az életemben akkor fel volt adva a lecke.Volt min agyalni.
-Szia.-mosolyogtam rá szelíden.
-Hogy vagy?-jött a meglepő kérdés.Mintha átlátna rajtam.De én csak mosolyogtam és belül erősebbnek éreztem magamat mint valaha.
-Tulajdonképpen jobban mint valaha.-kacsintottam rá, miközben bekanyarodtunk a történelem óránkhoz vezető folyosóra.

8. Rész ~ Megmentőkezek

Sziasztok!:)

Megjöttem a nyolcadik résszel, de egyáltalán nem vagyok boldog.Nem akarok ilyenhez folyamodni de legközelebb ha nem jönnek úgy a kommentek ahogy régebben nekem sem lesz kötelességem sietni. A hétvégém nagy része erre megy el.Vasárnap van és még semmit nem tanultam mert ezt kötelességemnek éreztem befejezni.Remélem tetszeni fog nektek.

Azért köszönöm azoknak akik írtak.Nagyon jól esett!Pláne az építő kritika.Igyekeztem ezt a részt több párbeszéddel megírni bár úgy érzem ti még többre gondoltatok.Azért remélem meglátjátok,hogy tényleg igyekeztem.Mit is mondhatnék?Mindig tanul az ember!:)

Jövőhéten nem tudom,hogy hogyan fogok tudni jönni.Belieber találkozóra megyek amit már közel egy hónapja szervezek a kis csapattal.Szóval ez most elég fontos lesz.Azért igyekszem majd időben jönni. Tényleg mindent megteszek!

Apropó. Ha szeretnétek velem felvenni a kapcsolatot azt itt megtehetitek: THE TWINS CSOPORT Remélem jöttök egy páran a csoportba mely egy olvasó kezdeményezésére született meg!:)

A másik blogomban is új rész van: STUCK IN THE MOMENT

Jók legyetek.Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

8.Rész ~Megmentőkezek

Blair Black

Sötét volt és hideg.A talaj nyírkos alattam. Furcsa volt ez a kettős érzés ami elöntötte a testemet.Egyszerre fáztam, remegtem miközben mégis kiszáradt szájjal ültem, kábultan, szinte lázasan.Fogalmam sincs hol vagyok. Minden homályos előttem.A rácsok, a mocskos ágy ami mellettem helyezkedik el. Semmit nem láttam tisztán.Úgy éreztem magam mint mikor az embernek bedugul a füle a hirtelen szint változástól. Zúgott a fejem és mást nem hallottam a falról csöpögő vízcseppeken kívül.

Nem tudom mennyi idő telt el.Néha felpillantottam egészen rövid ideig.De soha nem tartósan. Nem voltam képes nyitva tartani a szememet ami most ólom nehézségű volt számomra.A gondolataim peregtek előttem, fejben jóval élénkebb voltam mint testileg.Ha lenne egy csöpp erőm akkor már régen kinyitottam volna a szemeimet. Akkor már régen agyalnék azon,hogy hogyan és miért kerültem ide. Viszont most engedtem a csábításnak és elmerültem az édes sötétségben.

~ * ~

Fejfájással ébredtem.Úgy éreztem magamat mint aki ezer éve nem fürdött.Dohos szaga volt mindennek és az az égtelen, pokoli bűz sem mászott ki az orromból.Erőt vettem magamon,hogy végre körül nézzek rendesen. Semmi ismerőset nem találtam a helyen.Valamilyen raktárépület lehetett. Elhagyatott,üres és egyáltalán nem ismerős.Bár hogyan is lehetett volna? Alig költöztem ide pár hete. Máris bajba keveredtem.Rám vall.
Kiegyenesítettem a hátamat, mivel eddig nem túl egészséges pózban fetrengtem a falnak dőlve.Bár ne tettem volna.Borzalmas fájdalom mászott végig a gerincemen.Mint egy apró áramossággal töltött nyúlvány úgy kúszott a bőröm alatt.Soha nem éreztem ilyesmit.Hideg és fémes volt.Késztett arra,hogy maradjak a helyemen és egy mozdulatot se merjek tenni.Minden izmom görcsbe feszült, halk nyögés hagyta el a számat.
-Reménytelen eset vagy.-zihálva, csapzottan néztem fel a rácsok mögött álló alakra.Kellett pár perc amíg rájöttem,hogy Bruce az.Soha nem hittem,hogy egyszer majd undor fog elkapni a hangjától és a jelenlététől. Most mégis így történt.Már az sem érdekel,hogy hogyan lehetséges az,hogy ismét itt van. Már csak egyetlen egy valami izgatott igazán: Mit akar tőlem?
-Te meg egy féreg.-köptem a szavakat.Nem voltam képes erélyesebben oda szólni.Alapjáraton nem ilyen a természetem, most mégis szívem szerint olyat káromkodtam volna.De egyáltalán nem láttam értelmét és erőm sem nagyon volt beszélni.
-Valami olyasmi.- közölte szenvtelen vigyorral a képén.Bárcsak lenne valami remény arra,hogy egyszer egy jó nagyot behúzzak a képébe.Ő már nem az akit anno annyira imádtam.A közelébe sem ér annak az embernek aki a legjobban ismert és aki a legjobb barátom volt.-De ne aggódj.Nem foglak bántani.- előre dőlt, kezével megmarkolta a rácsokat melyek magukba zártak.-Ha jó kislány leszel, Blair.
-Nem tudom ki vagy és mit akarsz tőlem.-ejtettem ki a szavakat lassan, erőlködve a számon. Nem akartam de a végén elcsuklott a hangom és sokkal inkább hallatszott egy fájdalmas nyögésnek mint kijelentésnek.
-Te is olyan leszel mint én.-vörös tekintete most felizzott.Vörösebb és fénylőbb volt mindennél amit valaha láttam.-Halhatatlanság Blair amit kínálok neked én és a Teremtő.
-Miért te milyen vagy?- meg sem fordult a fejemben,hogy azzá változtassam magamat ami "Ő" bármi is legyen ez, de már egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság ezután a fura lény után.
-Végtelenül erős.Soha nem öregszem, nem haldoklom és úgy érzem az egész világ az enyém lehetne.- hangja vágytól ittas volt.Kezdek rájönni,hogy bármi is lett belőle átvette felette a hatalm az irányítást. Már semmi érzelme nincs csak is egy valami hajtja: az,hogy az övé legyen minden amit akar.
-Lehetetlen,hogy még mindig élj.-nyeltem egy nagyot, görcsölt mindenem. A világ ismét forgott velem.
-Inkább újra, kicsi lány.-nevetett ördögien amitől az én hátamon a nem létező szőr is felállt.-Most pedig merülj álomba,ismét.-búgta méz édes-mázos hangon.Nem értettem mi történik velem de jobban vágytam az alvásra mint ez előtt bármikor.Szemhélyaim újra ólomnehézségűek lettek, lassan csukódtak le.

~ * ~

Furcsa hangok keltettek mély álmatlan alvásomból.Halk, tompa de rettentően furcsa hangok. Nem értettem, hogy mi történik körülöttem.Nem igazán láttam semmit hiába nyitogattam a szemeimet.Minden erőmmel azon voltam,hogy valamit kivegyek abból ami körülöttem zajlik.
Minden hang egyre csak erősödött, a tompaság egy pillanat alatt elmúlt én pedig ott ültem és azt kívántam bárcsak visszatérne.Fém csattant a fémhez, szikra szította a levegőt.Minden csak úgy vibrált az energiától én pedig tehetetlenül ültem a mocskos földén és a fények ezerszínben pompázó játékát néztem.
Fénylett minden.Még ha akartam sem tudtam volna kivenni,hogy éppen mizajlik a fényeken túl. Erős volt és káprázatos.Az embert furcsa dolgok lepik el. Érzed ahogy a testedben végig remeg valami. Ahogy a gerinceden át felkúszik a tarkódba,hogy aztán ott központosuljon.Nem mondanám rossznak ezt a dolgot. Nem tudom hova tenni.Minden érzékem felerősödött, élesebben láttam mint előtte és borzalmasan hangosan hallottam ahogy valami suhog, jajgatás, mennydörgés.
-Drew hozd ki Blairt.- tisztán és világosan értettem az utasítást de nem tudtam hova tenni.Megjelent előttem az angyalarcú Bieber fivérek egyike.A pillanat egy apró tört részéig elhittem,hogy tényleg, valójában ott van de aztán biztosra vettem,hogy csak a képzeletem bolondozik velem.Nem lehet,hogy Ő itt van, nem lehet,hogy valaki így ragyogjon. Elképesztően gyönyörű volt.A sötétséget megtörve fénye elért hozzám is.
-Gyere kicsi lány.-halkan beszélt hozzám mint egy összetört kisgyerekhez. Az igazat megvallva így is éreztem magamat.Kimerült voltam, éhes, fáztam és haza akartam végre jutni.- Tudom. Haza megyünk.- búgta lágyan. Minden szót tagoltan ejtett ki telt ajkain,hogy biztosan megértsem.
Honnan tudta mire gondolok?Vagy hangosan kimondtam volna? Képtelen voltam eldönteni. Lehetséges, hogy valaki olvasson az agyamban? Talán tényleg csak fáradt vagyok és lehetetlen nőszemély is egyben. Nem. Egészen biztos,hogy nem mondtam ki.Viszont ez lenne a logikusabb magyarázat. Képtelenség, hogy valaki aki emberi ennyire tökéletes legyen, ennyire gyönyörű.Az pedig már pláne lehetetlen, hogy még a fejemben is olvasson.
Túl fáradt voltam ahhoz,hogy én ezt most komolyabban végig gondoljam.Tehetetlenül figyeltem ahogy izmos karja a derekamra fonódik, a másik pedig a térdhajlatomnál kalandozva tart a magasban.Úgy éreztem magamat mint aki lebeg.Isten igazából.Mégsem féltem.Bíztam benne és abban,hogy most már jó kezekben vagyok.Tökéletes látomás volt, hisz lehetetlen,hogy Drew itt legyen.

~ * ~

Mintha ezer katona trappolt volna a fejemben, vagy legalább egy vonat zúgott volna el közvetlenül mellettem. A fejem iszonyatosan fájt, jobban mint előtte, viszont valamive erősebbnek éreztem magamat. A hajam már nem tapadt csapzottan az arcomhoz, és a kőkemény padló eltűnt alólam, helyére  valami puha és rettentően meleg dolog került. Mennyei volt.
-Mikor fog felkelni?- türelmetlen hangokra lettem figyelmes.-Nem érek rá egész nap nézni ahogy Csipkerózsika szundikál.- túlon túl hasonlított egy hanghoz amit én már egy ideje betegesen imádok. Mégis más volt.Veszélyesebb, erőteljesebb.Tudom mikor hallottam ezt a hangot először és utoljára.
-Nyugodj már meg, Derek!- csattant rá egy másik hang ami azonosan hasonlított az előzőre , de teljesen más túnusban zengett.
-Nyugodt vagyok, Drew.- nem láttam de le merném fogadni,hogy gúnyosan grimaszol.
Ekkor pedig hidegzuhanyként ért utol a gondolat,hogy hol és kikkel vagyok körülvéve.Nem. Nem lehet, hogy a Bieber testvére vigyáznak ébren álmomra.Ez teljesen lehetetlen.Nem régen még egy koszos ketrecben voltam. Hogyan kerültem ki onnan?Ha pedig itt vagyok akkor... Akkor igaz az is amit láttam? Nem csak a fejemben képzeltem el?
-Nem úgy tűnik.-vetette oda a kedvesebb testvér.-Blair sok mindenen ment át, Derek. Szüksége van az alvásra.Pihennie kell.És...én remélem,hogy alszik még egy ideig.Fogalmam sincs,hogy hogyan fogom neki megmagyarázni mind azt ami vele történt.Félek,hogy túl okos ahhoz,hogy bevegyen valami általános sztorit.
-Ugyan már Drew!-csattant rá ismét.-Nehogy azt mond,hogy el fogod neki mondani az igazat. Akkor komolyan agyon verlek.
-Nem tudom mit fogok tenni, de nincs jogod beleszólni.-válaszolta egyszerűen és diplomatikusan én pedig ismét túl fáradt lettem.Még ki sem nyitottam a szemeimet máris visszakívánkoztam álomvilágba. Ebben a helyzetben pedig erőm sem volt ellen állni neki.Hagytam,hogy visszazuhanjak az áldott sötétségbe.